Nehéz zsákja hátán
húzza élete súlyát,
cipeli minden terhét,
bánatát és búját.

Gyűltek ráncai,
meggörbült a válla,
nem csillog a szeme,
keskeny vonal szája.

Hogy tudná letenni,
szabadulni tőle,
vagy cserélni bármire,
homokra vagy kőre?

Ha jő az éjszaka, én vágyom arra,
hogy karjaidba vegyél, kedvesem, ma!
Szerelmes szavakat suttogj nekem,
és akkor nagyon boldog leszel velem.
Hozzád bújok, édes kedvesem,
féltőn átölelsz én szerelmesem!
Szívünkön a vágy zenél egy édes dalt,
szerelmes szívünkre ez balzsamként hat.
Ablakunk alatt egy tücsök hegedül nekünk,

Szeretem a lényed,
a benned levő mindenséget,
mikor kedvesen szólsz,
vagy néha beszólsz,
mikor látom a mosolyod,
vagy lelked némán zokog,
hagyod, hogy vigasztaljalak,
s érzem a benned lévő falat,
mikor megfogod a kezem,
s bármit megengedsz nekem,
mikor hozzád sem érhetek,
és én egyszerűen nem értelek,

A híd karcsú, nyúlánk, ezüstös teste
Belenyújtózik a hamuszínű estbe.
Ködlabdák simulnak a fémcsillogásba,
Átgurulnak mind a holnaputánba.

Vízfodor öleli a híd alatti mélyet,
Lámpafény aranyozza be a szürkeséget.
A partnak támaszkodva küzd az idővel,
Felfelé nyúlva játszadozik az éggel.

Mindig többszörös a hasonlóság. Festék 
mindenütt. Lyukak, betömörített 
rongyai törlésre szánt, ecset valóság.

Hát, tudjátok gyerekek, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány nagyon szerette a piros színt, ezért mindig piros ruhában mászkált. Még a melltartócskája, meg a bugyikája is piros volt.
Egyszer elhatározta, hogy meglátogatja a farkast, aki az erdőben lakott egy takaros kis barlangban.

Csodálkozó kék szemekkel tekintett a világba. Az ő kis világába. Minden érdekelte, ami körülötte élt és zajlott. A bogarak, a lepkék, a virágok, az állatok és persze, a kicsi társai. Úgy ötven kisgyerek. Szőkék, barnák, feketék, és volt köztük egy kis vöröshajú is. Őt Petinek hívták. Mindenki mosolygott, amikor ránézett. Fehér bőrén csak úgy virítottak a vörös szeplők.

A nő kíváncsian lépett be az ajtón.
A kicsi lakás előterében állt.
Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a villanyt.
Tekintete végigsiklott az előtte feltáruló tárgyakon.
A sarokban az állófogas, rajta egy kék színű esőkabát, egy esernyő, egy kék válltáska, és egy kék pulóver.

Suttog az éj,
rólad mesél,
hozzád bújva
sok szépet remél.
Aludj hát kedvesem,
legyen boldog álmod velem!
Én is lassan elalszom,
tücsök ciripel a teraszon,
a hegedűjét nekem húzza,
nem fárad el a vonója!
Álomba ringat a tücsökzene,
féltőn átkorol a sötét este,
szél sem lebbenti a fákat,

Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja.
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa,
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

Most ringó mosolyú tűznyelvek ölelnek,
az életvillanás felhők fölé emel.
Hol virágillatú angyalok szeretnek,
az Isten most velem van, egészen közel.

Lenni e csodában magamban lázadó,
örök ifjúi lángoló hevülettel.
Ember vagyok, folyton magán gondolkodó,
csodában megbúvó óriás szemekkel.

A Szél gyermeke lettem, Ő lett a mostohám.
Ide-oda dobál és szemembe fújdogál.
Hogy porszem vagyok, elviseltem rég,
De úgy felkavar, felkap néha a Szél...

A Szél, mint hóhérom Ő énnekem,
Kötelet lógat nyakamba szüntelen.
Fojtogat levegőm, nyakam szorítja a lét,
Szöknék előle, de utánam ered, üldöz a Szél.

Lelkemben hűs árnyak... megnyugodni kéne!
Átölelni magam, kimenni a fényre.
Kivinni szívemet egy virágzó rétre,
Eltemetni ottan reménynek, békének.

Meghalni kéne százezer átkon,
Mi túlontúl vitt már, túl, minden árkon.
Oly mélyre tapostak, süllyedni kezdtem,
Mire feleszméltem, össze-vissza vertek.

Halált üvölt a csalfa élet,
tátongó szájába belenézek.
Fogatlan napok csacsognak,
csúf vagyok élő halottnak.

Cafatokra tépett a zord idő,
de nyitva van még a temető.
Benne táncra kel a pillanat,
szeretője lettem magamnak.

Viharral, széllel megjött az eső,
az életet adó, éltető,
égből ömlő eső.
Hetek óta tart a kánikula,
lassan minden kiég,
cserepes a föld,
már ő sem bírja.
Odalesz a termés,
se fű, se virág,
megváltozott ez a világ.
Eltűnt a négy évszak,
nyáron forróság, trópusi meleg van,
a régi havas tél már rég elmaradt!

   Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van. Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet. Hirtelen sikoltás hallatszik. Vészjósló  kelepelés, csivitelés. Nappali fénybe borul az erdő. 
Mi lehet ez?