Aznap, mikor lefeküdtek, furcsa álmaik voltak, a betűk világába csöppentek, és el tudták olvasni azokat a könyveket, amiket kaptak.

Langyos már a tavaszi szél,
virágoknak halkan mesél,
csalogatja rügyeiket,
színes, apró gyöngyeiket.

Fagyot elűz havasokon,
patak csordul hegyoldalon,
szalad kora reggeleken,
jeget olvaszt ereszeken.

Harmatvizes hajnalokon
rigó fütyül fenyőágon,
üdvözli a kikeletet,
farsang űzi el a telet.

Hidd el, Isten azért éltet,
nem telt még le küldetésed.
Kaptál időt, te döntöttél,
verset írsz, váltál költővé.
Pozitív a meglátásod,
életedet szépnek látod.
Gondolatod sorba szeded,
sorsod titkát feszegeted.
Kíváncsiak az emberek,
tudd, én is azért szeretlek.
Örömmel látom, megoldod,
tiszta szemű a gyöngysorod.

A birodalom kibővítésével elkezdődött egy új, varázslatos világ.

Egy távoli csillagrendszerben történt az, amit most elmesélek nektek. Az univerzum egy távoli világában született egy kislány, aki az ottani csillagok gyermeke volt.

Szemünkbe tűzött a Nap,
kezem arcom elé kaptam.
Átöleltél, hagytam,
és szinte egyszerre fordítottunk hátat
a Napnak, a tónak, és minden másnak.

Átöleltél újra, egymást néztük,
szemünkben öröm és vágy, és hála,
szívünkben, mint a tó hulláma,
lüktetett, élt, ragyogott
a szerelem áramlása.

Mindeközben gyermekeik iskolákban szerzett tudásával ismerkedtek.

Tudod, nem írtam még a puszikról,
mikor arcod, arcom előtt táncolt,
és kerested azt a pontot,
amelyik még nem kapott bókot,
mert amikor te rám néztél,
minden porcikámat mókásan becéztél,
szemembe gyémántcsillagot meséltél,
arcom gödreibe fülig szerelmes lettél,
fürtjeim halk sóhajoddal érintetted, lágyan,

Mindig mondtad: - „Mutassunk példát!”

Megszokott utamat járom, szakad a hó.
Mégis szívemben napsütés, ragyogó.

Látom a túloldalon a kicsi üzletet,
hol nem is oly rég,
egy forró nyári hétköznapon,
délelőtt volt, vagy talán dél,
szemünkbe csillámport szórt a jókedv,
és te oly boldogan nevettél.

Kezdetét vette a megszállások ideje. A háborúk jöttek, mentek, elszabadult a pokol.

A nagy meglepődésüket ő törte meg épp azon a nyelvrendszeren, amit az úton felfedeztek magukban.

Felettem fellegek, azt írod, nem kellek.
Induljak el egy hosszú úton, nélküled?
Mennyi szép hónap áll mögöttünk,
nem is oly rég még a tóban fürödtünk,
örök szerelmet ígértél, megfőztél.
És most csak azért, mert kifestettem a körmömet,
képes voltál utcára tenni engem és a bőröndömet.
Az is lehet, hogy esni fog,
kéne esernyő, és egy vándorbot.

Dél-Budai estikék égen,
a házak fölötti ösvényen,
dalolva sétált a Hold.
Vénusz fénye kedvesen
mellette ragyogott.

Vonzotta szemem ez a szép páros,
érezte szívem, már nem magányos,
mert ki e két lámpást az égre helyezte,
annak szíve mindig szeretettel telve.

Várom az időt!
A tegnap már elmúlt.
De a holnap talán még érkezik.
S ha eljő, itt lészen, és új reményt ígérve,
lelkem zimankós oldalára
a fényt szívembe ülteti.
S jönnek immáron jobb napok,
a múlt sáros útjait már nem járom végig,
s nem nézem vissza könnyes két szememmel
rabságban élt napjaim.

Ma új csillag született ott, a Hold körül

Ez a keresés nem indult zökkenőmentesen.

Amikor méteres hó esett,
az égen fényes csillagokat láttunk,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
az életről volt ezernyi álmunk.

Amikor figyeltük a felhőket,
arcokat és alakokat,
fiatalok voltunk és gondtalanok,
nem hívott haza a filmsorozat.

Napjaim egy másik csendben élnek,
itt már várakozás az élet,
elnémul minden gondolat.
Szívdobbanásom hallom csak.
Befelé nézek, nagyon mélyre,
mégis fellátok, fel, a magas égre.

Ott várnak ők, az angyalok.
Mellettük mind, kik szerettek,
úgy lennék már veletek!
Vajon mire szán még engem a földi lét,
Hol fény ölel itt, hol a sötét.