Drága kis dédunokánk, Levente,
ma van születésed napja,
eljött a családod,
hogy felköszöntsön,
és boldog mosolyodat lássa!
Két éves lettél Levente ma,
téged ünnepel családunk apraja és nagyja.
Szüleid, nagyszüleid,
három dédimamid,
egy dédipapid és rokonok,
barátok mind örömmel köszönt,
ékesszóval, ajándékkal téged üdvözöl!

Némán ülünk a konyhában,
három diák mellettem,
senki nem szól egy szót sem,
telefon a kezekben.

Kérdezek tőlük valamit,
hümmögés a válasz,
így hát én is befogom,
nem jártatom számat.

Nem néznek egymásra,
nem érdekli a másik,
hiszen a tik-tokon
pont egy kutya ásít.

Csak tűnődöm, hová lett az emberek reménye!?
Miért a kétség, a félelem jut eszükbe!?
Hová lett a szépség, a jóság után a vágy!?
Miért a kétség, a félelem, amit lát!?
Gyermeket nézvén, hol van a hála, hol van a vidámság!?

Mikor lágyan átölel a csendes nyári est,
szívemben csodálatos álomképet fest.
Álmodom egy gyönyörű zép világról,
álmodom,
hol nincs szenvedés és nincs fájdalom.
Ahol a szeretet és a megbecsülés a legfontosabb érzés,
és ehhez nem fér semmi kétség,
hisz szeretetnél nincs,
és nem is lesz soha szebb érzés!
Álmodom,

Langyosra hűltek a gondolatok, túl forró a nyár,
most a papír, meg a toll hiába vár.
Próbálom összeszedni, de patakká folyik,
mint kötött pulóver a szó, betűkre kopik.
Kergetem, nem hagyom, míg össze nem állnak,
talán csak könnyed játékra vágynak,
amint visszaszállnak, rakosgatom, formálgatom,
örülök, hogy leírhatom, sokáig olvasgatom.

Betakarta a hegyeket
sűrű, sötét felhő,
mennydörög, villámlik,
csöpörög az eső.

Feltámadt, fúj a szél,
csavarja a fákat,
levegőben repteti
leveleit, százat.

Tetőn kopog hangosan,
bebocsátást kérve,
lefolyik az ereszen,
tócsa lesz a vége.

Kicsi Kamillám, most előtted az élet,
kezedben diplomád, jeles eredményed,
most csak arra gondolj, ami szíved vágya,
legyen az csak a te jövőd melegágya.

Megküzdöttél érte, s látod, meg is érte,
mától te vagy a logopédusok gyöngye,
elérted az egyik célodat, légy büszke,
hisz nagyanyád is az, te vagy szíve csücske.

(Aratás napján)

Ősi földünk szélén
Pipitér csokrot szedtem,
Búzatábla ringott,
Örült a lelkem.

Egy fekete pöttyös lepke
Repült csokromra, kezemre,
Üzenetet hozott, vagy vitte,
Sosem találtam még ilyen lepkére.

Vond meg magadtól a friss levegőt
Lassítsd le a monoton éveket
Felejtsd el a szembejövő fuvallatot
Kerüld el a tömeget és az embereket.

Szemedbe ne fújjon többet a szél
Arcodat ne érje színes napsugár
A strandok zsivalya is egy távolság
A focizás hangulata is elkerül már. 

Vékony szálon táncol a lét,
a sors forgatja kerekét,
hol így, hol úgy fordul át,
lehet gonosz, vagy jóbarát.

Mindig a legjobbat várjuk,
mit rontottunk, örökké bánjuk,
visszasírjuk a szép időnket,
de nem tervezzük a jövőnket.

1/ Sokat eltünődöm...
miként viszonyul 
a kar a kézhez,
a láb a térdhez,
az én az énhez,
a törzs a mellhez,
a váll a nyakhoz,
s mint bolondoz
a has, ha éhes...
a nyelvünkkel csókolózhatunk,
érezzük az ízeket,
a sósat, a keserűt, az édeset,
szemünkkel láthatjuk a színeket,
a sötétben a fényeket,

Lehajtott fejjel jöttem-mentem,
Csak az út pora nézett énreám.
Szívemben fájó kínok égtek,
De én csak ballagtam búsan szívem után.

S oltottam tüzét könnyeimmel,
Fölkiáltottam a merengő Naphoz:
- Adj fényt, de ne fájó lángot!
Lelkembe varázsolj, de örömvirágot!

Faluvégén villanypózna,
gólyapár a fészkét oda rakta.
Kikelt a tojásból már a két kis gólya,
mamájuk őket a széltől is óvja!
Tűz a nyári nap reájuk,
gólyamama szettárt szárnnyal vigyáz rájuk!
Fiókáit mindentől félti, óvja,
szárnyaival betakarja.
Ennivalóval bőven ellátja,
ebédre ürge és béka van tálalva.

Oly élhetővé vált már minden
Gördülékenyen haladt az élet tovább
Szinte el is hittem, hogy így is lehet
Enyém is lett ez a ragyogás.

Váratlanul egy pillanatnyi kihagyás
Egy belefeledkezés, nem figyelés
Majd összeomlik szinte minden
Lelkem a porba hull, a harmónia elszáll.

Kedves Barátaim!