Eszter bevezette a nappaliba a férfit, aki diszkréten körbejáratta tekintetét.
- Nagyon szép a ház. - mondta.
- Köszönöm szépen, a férjemmel közösen álmodtunk meg minden részletét.
- Mivel foglalkozik a férje?

Csak úgy, ha jönnek a mondatok,
ennek még címet se adhatok,
mert nem vers, csak gondolat,
mely sorba rakva mutatja világodat.
Nem tartod magad se okosnak, se szépnek,
sőt, minden értékhez kevésnek,
amit az élet adott,
vagy adni fog.
Nem vagy rongyos, se elhanyagolt,
de egyszer eljön az a pont,
amikor azt mondod, elég,

Verőfényes, gyönyörű májusi nap volt. Egész lassan sétálva ballagtam át a téren. Volt még több mint 15 percem a megbeszélt időpontig. Az épület a tér túloldalán volt, tehát nem kellett nagyon sietnem. Közben néztem a siető vagy unottan sétáló embereket. Olyan békés. szerethető volt minden.

Gyurinak hívták, alig múlt 18 éves. Egy lepukkant kis házban élt a város szélén a beteg édesanyjával. Szellemileg kicsit elmaradott volt, állítólag kiskorában fejére ejtették. De normális, szerény életet élt. Egy építkezésen dolgozott a városban, olyan tedd ide-tedd oda munkára használták. Az ő kis pénzéből, meg a beteg édesanyja nyugdíjából éltek.

Pislákoló fénnyel
álmodik az este
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette

Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja
elmerűlne csendben
annak mosolyába

Csillagoknak táncát
vágyja minden este
hisz egész életében
a szerelmet kereste

Kiürült a világ
nincsen benne élet
könnyet ejt az este
vágyja már a szépet

Árulóktól bűzlik a megcsúfolt világ,
kik széptevéssel ördögport hintenek,
s míg nem tudod, ki a valóban barát,
ők ígérnek minden csábítót neked.

Hamis ördögi Júdás rút mosolyba
leplezik sötét, hitetlen álarcukat,
s te leszel nekik az élet hű bolondja,
de a hamis szó egyre csak fojtogat.

kacagó vízcsepp
gurult le vállamról, - te
boldogan nézted

zuhanyrózsaszál
frissítő, lágy permete
emlékidéző

mosolygó vízcsepp
benne tükör és arcvonásod
már mindörökké

2024. június 15.

A csend sétál előttem,
a napfény aranyló útját követve, ballagón.
Megpihen az erdő ölén.
Tölgyfák törzséhez támaszkodva
sóhajt, nyújtózik egyet,
visszaindul, felkavarva emlékeimet,
és nyomában feltámad a nyugati szél.

2024. május 23.

Elmondanám,
de nem lehet,
tiltja ezt az etikett!
Hogy mondjam el,
amit nem lehet,
hogy miért nem ülsz itt mellettem?
Miért nem fogod a két kezem?
Nem válaszol rá senki sem.
Homályos szemmel
nézem a könyvedet,
szememből egy könnycsepp rápereg,
hiányzol kedvesem!
Elmondanám,
de nem lehet,

Hortenziák,
hófehér hortenziák,
melyek ott díszítették a szülői ház udvarát.
A szülői ház,
ahol élt apám s anyám,
oly szép emlék ma már!
Anyám keze ápolta gyönyörű hortenziák
csodálatos virágaikat mind hálával ontották.
Mindenki dicsérte, csodálta,
jó anyám boldogságára!
Ó, mennyi szép emlék,
mely szívemben él,

Sorakoznak, gyülekeznek,
mutogatnak, fenyegetnek,
messzetűnt a jóindulat,
csak a morgás, harag maradt.

Türelmetlen tolakodás,
nagy hangerő, vitatkozás,
kiordított vélemény,
aki hangos, az kemény.

Tolakodás, marakodás,
vádaskodás, dulakodás,
állítólag civilizáció,
pedig csak degeneráció.

Megfáradt testem megnyugvást vár,
vérző szívem téged, mondd, hol talál!
Álmaimban menekülve,
életem, mint a lepedőm, összegyűrve.
Izzadságcseppek a homlokomról
könnyemmel keveredve,
lassan gördülnek le ziháló keblemre!
Éjféltájt talán elalszom,
ha nem tör rám a légszomj!
Hajnalra eltűnik az álom,

Nézd csak! Itt állok, és csak nézek!
És a fák hozzám oly búsan beszélnek.
Én meg csak sírok, zokog az én lelkem,
Miért is kell még nékem itt e Földön lennem?

És a fák csak tovább suttognak,
A sötét árnyak csak rajtam kacagnak.
Gúnyol az est éjfekete szeme,
Arcomba fészkel hideg tekintete.

Élettel telt meg a Nap,
koronája aranyszínben ég,
s körötte a Kék, azúrtengerében fürdeti
hófehér függönyét.

S ha a reggeltől búcsúzik a Nap,
bíborszínű fátyol kíséri útján,
míg el nem merül a tág,
nagy, kerek földtónak partján.

Első rész