Ó, Istenem, hallgasd meg fohászomat!
Védd meg magyar néped, hű alattvalóidat.
Mert elszabadult a borzalom pokla,
Háborús fenevad zúdítja ránk kínokat.

Életem nélküled magam előtt is rejtély,
hullámzó tengeren sodródó csillagfény,
tükörképed maradok örökre,
ez a néhány sor itt papírra vetve
semmiség, mert nincs szó arra a szeretetre,
ami átjár és lélegzik összekaristolt szívemben.

Rejtelem, mi vonzott?
Mélyreható tekinteted,
vagy halkan szóló harangok
jeleztek lelkemnek?
Mintha már átéltem volna
ezt a történetet,
egy kislány álma volt,
ami megvalósult,
mert értem szerettél,
azt szeretted,
aki vagyok,
lágyan kézbe vetted
megfáradt kezemet,
és nem éreztelek idegennek.

     Ó, anyám! Te voltál az első versszak a történetemben, egy ritmus, ami a szívemből lüktetett. A kezed volt a puha avar, ami felfogta az eséseimet, a hangod a méz, ami bearanyozta a reggeleket. Te voltál a földi otthon, ahol a lelkem gyökerei megkapaszkodtak. Emlékszem, az életed olyan volt, mint a gyógyító folyó, amely hűs vizével öntözte lángoló földemet.

     A létem sziklájának peremén, hol a szél az örökkévalóság dalát dúdolta, álltam, mint egy megkövesedett gondolat. Lábaim alatt a feledés mélysége tátongott, szemeim előtt a holnap kéklő reménye pislákolt, mint egy távoli csillag. A szívem egy fészek volt, melyben madarak keltek szárnyra, de sosem repültek el.

Eljött idén is a szeptember,
sárgulva hullanak már a falevelek.
Rövidülnek a nappalok,
de hűvösek az esték
és a hajnalok!
Ködpárásak a hajnalok,
még melegek a nappalok,
még ontják virágaikat
a muskátlik és az őszirózsák,
de a gólyák és a fecskék már gyülekeznek
és rövidesen messze szállnak!

      Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra,
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK...
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK...

Fekete angyal szállt le az éjben,
szárnyaiból homok pereg,
csendesen áll a hold fényében,
hátán régi gyógyult sebek.

Némán néz a végtelenbe,
hol a hajnal még nem hasad,
jelet rajzol a semmiségbe,
könnyeiből patak fakad.

Egy sóhaj voltam, szélbe rejtve,  
egy gyermekálom, múltba vetve.  
Szívdobbanásom más testben él,  
lélek vagyok, ki új útra kél.

Volt, hogy harcosként kardot emeltem,  
máskor csendben virágot neveltem.  
Minden élet egy újabb tanítás,  
minden halál csupán átváltozás.

     A mennyországban jártam. Nem volt ott semmi, ami a földhöz kötött, sem a súlyos láncok, sem a porba hulló árnyékok. A lelkem egy pillangó volt, melynek szárnyait a kék ég lehelete simogatta, és a gondolatok már nem sűrű, iszapos folyók voltak, hanem tiszta források, amik a hegyekből eredtek, és az örökkévalóságba siettek.

     Az öreg könyvtáros, Ilonka, minden nap ugyanabban az időben nyitotta ki a kisvárosi könyvtár ajtaját. Csendes volt, halk szavú, és úgy tűnt, mintha mindig tudná, melyik könyv kell az embernek - még mielőtt az kimondaná.

Elvesztettelek, s kihunyt a világ,
síromba viszem le arcod mosolyát.
A nap sem kel fel, csak korhad a fény,
örök éj szakad rám, nincsen remény.

Elvesztettelek, s a föld is reped,
szakadék tátong lépteim felett.
A csillagok üszkös hamuvá fagytak,
s a csendben démonok kacagtak.

Hálát adok a reggeli fényért,
a suttogó szél meséjéért,
a szeretetért, mely szívemben él,
s a hívogató álmokért.

Hálát adok a mosolyodért,
a szónak a lelkemben,
a könnyért is, mely tisztít
a lehulló cseppekben.