Hogyan áll egy árnyék, mit susog a szél,
tenyeredben a redő jövődről mesél?
Jelek az égen, jelek a földön,
jók-e, vagy rosszak, vajon ki döntsön?
Érted vajon a némát, a csendes perceket,
te tudod, mi igaz, mi csak képzelet?
Kérdezz meg egy bölcset, hallgasd a tanácsát,
talán veszed majd finom adását.
|
Amit Te érzel, azt érzem én is…
Együtt áramolva,
lelkem lelkeddel összefonódva,
felizzik, szétárad, ragyog a lét,
világra önti az éltető fényt,
egyek vagyunk, nincs többé határ,
|
Mennydörgés morajlik végig a tereken,
hullámzás csapong a gyanútlan szirteken,
habokba süllyed a Nap, minden feketül;
képzeletem most is csak hozzád menekül.
Szélvihar kutat az elhagyott strandokon,
magához szorít a magányos partokon,
nincs titkom előtte, ő jól ismer engem,
hiszen benne él minden lélegzetemben.
|
|
1. Stefan a házzal szemben, a járdán állt. Az épület ismerős volt, de az ablakokat már kicserélték, az erkélyen virágok zöldelltek, a nagykaput pedig átfestették kopott szürkéről barnára. Valamikor a kilincset is alig érte fel, most pedig egy ősz, kissé hajlott hátú öregúr volt nyakkendőben, zakóval a karján. Ekkor nyílott a kapu, és kilépett rajta egy lány.
|
Én a Magyarerő őslakosa voltam,
talicskámat folyton magam előtt toltam.
Volt ám benne próza, vers is meg miegymás,
meg egy karéj zsíroskenyér, ráadásul hagymás.
|
h 05/27/24
Dáma Lovag Erdő...
Ember! Te Isten teremtménye!
|
Hogy valami vidám legyen e napon,
a lógó eső lábát gyorsan elkapom,
felülök egy puha felhő tetejére,
körbenézek, hol is van a világ vége?
Táncolok a napsugárral polkát,
meghúzom a holdnak lógó orrát,
csillagokat dobálok a földre,
befestem az arcomat most zöldre.
|
Ha sírnod kellene, akkor is nevess,
arcodra kemény álarcot növessz,
úgysem érdekel senkit a bánatod,
kárörvendők gúnymosolyát így nem láthatod.
Többen vannak irigyek, mint kedvelők,
hátad mögött kibeszélők, nevetők,
mutogatnak, ha nem figyelsz oda,
fordulj el tőlük, nem kell a sok ostoba.
|
Fa tetején ül egy fészek,
Onnan szól egy madárének.
Madárének, zengd csak nótád!
Fütyülj Rigóm ágak lombján.
Beszélj, beszélj, igazat szólj!
Énekelj még a tavaszról.
Nincs szebb annál, hol virág nyílék,
Mezőn, réten fűszál ringék.
|
"Nagy-nagy tüzet", hogyha raknék,
Vétket, átkot elégetnék.
Lángra vetném gonoszságunk,
Hamu lenne gyarlóságunk.
|
Honnan jöttél te szépreményű,
múzsalelkű nő,
kiért szívembe mártottam
megrészegült pennám,
hogy megírjam a világnak
vérrel és szerelemmel,
hogy szeret az Isten,
mert vagy nekem,
és imára kulcsolt kezekkel
lépkedek súlytalan.
Majd puha felhőpárnákkal
vetem meg ágyunk,
bár tudom, csak nézlek,
|
Pislákoló fénnyel
álmodik az este,
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette.
Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja,
elmerülne csendben
annak mosolyába'.
Csillagoknak táncát
vágyja minden este,
hisz egész életében
a szerelmet kereste.
|
v 05/26/24
Dáma Lovag Erdő...
"Lánc, lánc, Eszter lánc,"
Kis unokám mit csinálsz?
Hallgatom a meséket,
Túl az Óperenciára repítenek!
|
szo 05/25/24
Dáma Lovag Erdő...
Háború dúl, kegyetlen háború,
Nem érdekli, hogy pusztul a világ,
Ki lesz a következő, kérdem,
Aki áldozatnak miattatok kiáll!?
Nem látjátok? a háború nem old meg semmit,
Csak pusztít embert, s mit ember alkotott!
Térjetek már végre észre,
S ne pusztítsátok el a világot!
|
szo 05/25/24
Toldi Ibolya
Itt vagyok. Megint.
Száműzve álmaimtól,
takarómtól megfosztva,
fájón, meztelen.
A látszatot még mindig őrzöm,
a reggelihez szépen felöltözöm,
szivárgó bögrém fülét
zsibbadó ujjakkal markolom,
és próbálom inni az életet…
de úgy érzem, hiába,
hiába kapaszkodom…
Énképem morzsáit
tenyerembe szorítva tartogatom,
|
p 05/24/24
Bíróné Marton V...
Mikor a kaszás átvonul a tájon,
életünk függ hajszálon.
Ilyenkor a sorson múlik,
testünk vajon porba hullik?
|
p 05/24/24
Kovácsné Lívia
Csillagporos ösvényen sétáltunk,
kedvesem, Te meg Én.
Átölelt két karod féltőn
ezen a tavaszi estén.
Boldogok voltunk,
nem számított, mi volt a múltunk!
Nevetésünktől visszhangzott az éj,
a csillagok velünk kacagtak még.
A testünk szerelemtől égett
ezen az éjjelen,
s repültünk együtt a boldogságban,
|
Odovába készülök,
nagyfiú lettem,
zsebembe pár papírzsepőt
biztonságnak tettem.
Kaptam egy szép papust,
zende is van rajtam,
reggel még egy pingallót
elrepülni láttam.
Itthon hagytam a dendét,
megvárja, míg jövök,
mellette az efo
figyel rá, mert köhög.
|
Június hónap végén született meg ez az igaz történet, amelyet most elmesélek. Éppúgy indult a nap, mint bármely más hasonló nyári napon.
|