A csend csak egy lélegzet,
mely megpihen a kimondott szavak között,
nem kérdez, csak ott van,
mint a fény ígérete hajnalban, a dombok fölött.

A csendben hallani a szív rezdülését,
az idő megfontolt, lassú lépteit,
benne megtanul a lélek nem félni önmagától,
és emlékezni arra, amit a zaj szétterít.

A csend nem hiány, az hazatalálás,
megszületik, ha elhallgattatjuk a zsivajt,
az elfáradt lélek pihenése lesz,
mert nála van minden, mi való s igaz.

Akkor a gondolatok levetik súlyos kabátjukat,
és mezítláb lépnek a kért válaszért,
ott nincsen sürgetés, csak a jelen pulzál,
hisz minden pillanat önmagába visszatért.

A csend megtanít hallani azt, amit a fül nem ismer,
a csontok bölcs türelmét, a szív imáját,
a lélegzet sóhajba rejtett ritmusát,
az ember minden kicsi hibáját.

A csend nem kér magyarázatot,
senkit nem vádol, nem menteget,
csak tükröt tart, és megmutatja az arcot,
amit a világ elől mindenki rejteget.

Ott leomlanak a félelmek falai,
szavak nélküli válaszok gyökereznek bennünk,
ott az idő nem vonal, hanem kör,
ott a kezdet és a vég egymás tenyerébe rezdül.

A csend, ahol a lélek leveti nevét,
és emlékezik arra, aki messzire utazott,
megtalálja benne múltját és jelenét,
mit valaki egyszer neki elhazudott.

És ha visszatérünk a zajos világunkba,
a csend velünk jön, de nem hangként,
hanem belsőnket elcsendesítve akkor is,
ha minden más zeng megbolondult harangként.

TM