A fájdalom megtanít az alázatra,
görnyedve és térdre hullva,
kérve-kérni a segítséget,
bárhol legyen, a reménységet.

Teste, lelke meggyötörve,
elesetten nyöszörögve,
a leggonoszabb is megszelídül,
könyörögni rákényszerül.

Kinyíltak a kaktuszom
csodálatos, hófehér virágai,
mint a kis porcelán trombiták,
oly szépek a szirmai!
Hófehér, csodálatos nyíló virágok,
bennetek minden szépséget megtalálok!
Reggelre kinyíltok,
nappal pompáztok,
estére becsukódtok,
éjjelre elhervadtok!
Nektek az életből csak egy nap jutott,
de csodálatos szépek voltatok,

Ablakom előtt nyílik a lonc,
illatát messzire viszi a nyáresti szél,
szívemnek egy szép mesét mesél.
Csillagok közt sétálok boldogan,
éjjelente a csodás álmomban.
Fent nevet az öreg hold,
huncutul rám kacsint,
nincs most gond.
Fogom a kezed, kedvesem,
soha el nem engedem.
Csillagport szór az éjjel

Kicsi Lajcsi, szürke csacsi,
kissé butus, de kiváncsi.
Elindult a nagyvilágba,
csak egy almát tett a zsákba.

Cipelte, bár nem volt nehéz,
csodálkozott, ő ily merész,
elindulni étel nélkül,
ki látja őt majd vendégül?

A hajnal lassan lopakodik,
az éjszaka foszladozik,
ébreszti a madarakat,
elűzi a démonokat.

Az álmokat hamar kitörli,
nem tudnak soká gyötörni,
feladatok vannak napestig,
gondolatokat hoz ezernyit.

Végül a nap kimenekül,
az éjszaka széjjelterül,
elhallgat minden zajongás,
rikoltozás és zsibongás.

Törte a magyart, mikor beszéltünk,
figyelnem kellett, hogy értsem,
többször vissza is kérdeztem,
próbálja lassan mondani, kértem.

Gyermekként vitték idegenbe,
tiltakozni sem tudott,
országról országra jártak,
végül Párizsba jutott.

Még egy utolsó nap ( UNIÓBA lépés előtt)

Még egy utolsó nap, s olvadunk,
Mindegy, akarunk, nem akarunk.
GYŐZELEM! Kivel, mivel?
A földünk még a mienk, s alólunk tűnik el!
Versenyben leszünk a semmivel!

Hajnalban harmatcsepp csillog a virágok szirmain,
enyhíti a bogárkák, lepkék szomjas vágyait.
A felkelő nap melengető sugara
a harmatcseppeket hamar felszárítja.
Nyár van, forró nyár,
a kukorica szárba szökkent már,
az aratás is hamar eljön ám.
Virul a réten ezernyi tarka virág,
mely mind bogárkákra és a kecses lepkékre vár!

Február van és nagyon hideg. A városban az éjjel hatalmas hó esett. A fák, a parkban a  padok, a futópálya, minden fehéren csillog. Éva korán ébredt, és az ablakból nézi az ébredező várost. A pékségből friss kenyér illata száll, egyre több a járókelő, mindenki fázósan húzódik sálja melegébe.

Álmomban virágos réten szaladtam,
kedvesemmel boldogan találkoztam,
ölelő karjába omoltam.
Kéz a kézben vele sétáltam,
boldogságom nála megtaláltam.
A nap fénylő sugara cirógatta megfáradt arcomat,
szívemben a vágy egy szerelmes dalt dúdolgat,
az azúrkék ég színe és a virágok illata lelkemet átjárta,
szerelmes szívemet megbabonázta.

Ölelj át kedvesem oly gyöngéden,
hogy érezzem azt,
mennyire szeretsz engem,
ölelj át,
hogy tudjam jól,
én hozzád tartozom!
Ölelj át kedvesem érzékien,
tiéd a testem és mindenem,
tiéd az én kicsiny szívem,
érted fáj, ha nem vagy velem.
Ölelj most szorosan magadhoz,
tudjam,
hogy Te hozzám tartozol!

Egy perc az életünk,
ameddig létezünk,
ameddig szeretünk,
fogjuk a két kezünk.
Fölöttünk szálló fellegek,
mellettünk rohanó emberek,
sokan észre sem vesznek,
mellettünk némán elmennek.
Egy perc az életünk,
mégis jó nekünk,
hogy veletek együtt élhetünk!
Az idő oly gyorsan száll,
a bánat sokszor rád talál,