Nem kell szerelem,
én kedvesem,
csak bújj ölembe
titkon el.
Csak úgy,
nem szerelmesen,
a világ megvetését
majd én elviselem.
Te csak maradj így,
nem szerelmesen.
És hol eltűnnek majd
az erkölcsi határok,
legyél nekem te
a titkos bejárat.
Mert tudod, mily nagyon akarlak.
Megérdemellek már

Valami készül, érzem legbelül,
suttogás és titkok áradata,
ha feléd megyek, hangod csendesül,
és megváltozik színárnyalata.

Félnem kellene, vagy talán mégsem,
mi az, amit oly hevesen titkolsz?
Higgyek-e még a tündérmesékben,
s találgassam-e, vajh' mire gondolsz?

Kint kopog az őszi eső,
áztatja a tájat a viharos, ősi erő!
Ez ad új reményt a természetnek,
az eső az éltető erő!
Szobámban templomi csend honol,
kezemet imára kulcsolom,
s halkan Istenhez fohászkodom!
A templomi csendben hallom
egy orgona szívbe markoló,
mégis oly csodálatos hangját,
ahogy felzengenek egymás után a sípok,

Ragyogott a nap ezer sugárral.
Érett a csipkebogyó piros orcával.
Kertem közepén féltve őriztem.
Minden évben bő termést ígért nekem.

Elszedtem aranyát az ősznek!
Örültem a szép termésnek.
Nagyfiam segített nekem.
Nagyon kedves volt, örült a lelkem!

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.

Ébredj fel, most kell menned,
Valami fáj, de vár az út.
Szétmarcangolt álmok között
Már mindenki hazug.

Tükörben egy kígyó néz,
Szemeiben kihunyt a fény.
Átkozott világ hamva,
Sehol a biztató remény.

Sehol a válasz, csak a kérdés,
Sodor az élet, nincs megállás.
Kapaszkodj bele a reggelbe,
Vihar után jön a megváltás.

Vártuk egész nyáron,
hogy eső áztassa a földet,
de már úgyis mindegy,
nem hoz üdítő zöldet.

Bezörgetett a szél,
kopogott az ablakon,
hozza a hideget,
bejönne, de nem hagyom.

Messze került a hegy,
szürke, unalmas a táj,
lehet, hogy itt a tél,
a sarkon álldogál?

Elment egy jó barát,
kedves arcát soha nem láthatom már!
Oly régi volt e barátság,
és most oly nagy a veszteség,
hogy nehéz a szavakat összeszednem még!
Ő már az égi kávéház teraszáról néz le ránk,
s vidám mosolyával mond egy anekdotát!
Kedves barátom, soha nem feledlek,
míg élek, mindig szeretettel emlegetlek!

Olyan jó, ha szeretnek,
ha gyöngéden átölelnek,
ha megsimogatják fáradt arcodat,
ha van, kinek elmond a gondodat!
Olyan jó, ha van, kihez hozzábújsz,
ha melletted van, nem búsulsz,
vele élni oly szép, oly megnyugtató,
és ő senkivel nem pótolható!
Olyan jó, ha szeretnek,
olyan jó a szívednek,
ha csókolnak szerelemmel,

Könnyű álmot hint szememre az éj,
s én hagyom,
hogy magával ragadjon a kéj.
Álmodom, hogy kezed a kezemhez ér,
nem volt ennél szebb álmom,
ez minden széppel felér.
Álmodom,s ez jó nagyon,
repülök veled az ég kék tengerén,
és a jó Isten hord minket a tenyerén.
A boldogság átjárja fáradt testem,
elfelejtem mindazt, mi fáj nekem.

Ó szép zivatar!
Mosd el könnyeim,
Mosd el bánatom,
Vidd magaddal a kísértéseket,
Mert a jóra éhezek.
Mosd el a fájó sérelmeket,
Mit a múltba temettem el.

Mosd el azt a lányt,
Ki a semmi szélén várt,
A hervadt virágok illatát,
Azt az utolsó táncot,
Arcomról a ráncot,
A hazugságokat,
Mi folyvást fojtogat.

Lassan indulok a világnak végére,
nem tudom, hol van, de megkeresem.
Legyél utolsó éveim egyetlen menedéke,
mondd csak, oda jössz-e énvelem?

Ne hozz semmit, csak szívedben tüzet,
hogy hűvös éjszakákon engem melegíts,
majd nézz rám, simítson lágyan tekinteted,
és a hosszú úton erőt belőlem meríts.

Vetkőznek a fák
hullanak a levelek
sírjuk az avar

2024. szeptember 12.

Beismerem, én már öreg vagyok,
magam után talán valami értéket mégis hagyok.
Bár ez már nem az én világom,
nekem igy is nyílott sok virágom.
Megfestettem,
versbe írtam sok szép virágot,
és nem váltottam meg vele a világot!
Egyszerű ember vagyok,
elvarratlan szálat már nem hagyok.
A fájdalom, mely életem része,

Lehunyta szemét az éj,
Kint az eső még kopog,
Bent oly halvány kis fény
Lelkemben föl-fölragyog.

Lángszikrák pattannak szét,
Szívem az eszemmel dacol,
Miért is hinném, mi szép,
Tőlem az oly távol vagyon.

De lelkemben csak ég a fény,
Egyre és egyre lobog,
Lassan kinyitja szemét az éj,
Kint az eső már nem kopog.

Ez az élet, hol vagyok,
Fájón rágom falatom.
Ez is beszél, az is mond,
Nem igazat, nem valót.

Ember lennék, nem kutya,
Láncra vert az ál ima.
Se hall, se lát fejeken
Keresem a szerepem.

Hol vagyok, már nem tudom,
Fejem fölött haladok.
Lábam alatt száraz fű,
Szívem szúrja százhúsz tű.

Ablakomban kinyílott a hibiszkuszom
csodálatos virága,
szépséges színét, porcelán szirmát
nézem csodálva!
Duplafodros szirmainak pasztell rózsaszín a színe,
gyönyörű szép, elvarázsol szinte.
Van egy piciny finom illata,
mely a kis méheket magához vonzza.
Boldogan látogatják,
dús szirmai őket bátorítják, táplálják.

Szalad a sínpár, fut
A végtelenbe, felé jut
Hegyeken, völgyeken,
Sok-sok alagúton halad,
Száguld rajta a vonat,
Viszi az embermilliókat.

Együtt utazik szegény, gazdag,
Arcokra csal boldog mosolyokat.
S a mozdony vezetője figyel!
Nem téveszthet semmit el!