Advent számomra olyan, mint egy sötétségben őrzött, elzárt kincsesláda, melynek lakatját hétről hétre oldjuk fel egy fénylő gyertyával. A világ zaja elhalkul, a rohanás lelassul, és lelkem visszavonul belső, csendes kamrájába. Itt, a várakozás finom szövésű abroszán, egy számomra régóta ismert, mégis mindig új remény magja csírázik.

Aranyosi Ervin: Advent - első gyertya

„Advent első vasárnapján
felgyullad egy gyertya fénye.
Melegítse át szívedet,
legyen fénylő eredménye.”

TM

Oly gyorsan futnak fölöttünk az évek,
szívünk még szeretne pár boldog évet!
Fájdalom, hogy egyre fogyunk,
pár baráttól idén is búcsúztunk!
Fájdalmunk határtalan,
elvesztésük pótolhatatlan!
A régi barátok nagyon hiányoznak,
remélem, föntről ők minket látnak!
Megöregedtünk és ez a tény,
már megkopott a régi fény!

Az éj sötétje halk szavakkal hív,
gyertya fényében táncot jár a szív.
Szélben megzizzen fenyőág s a jég,
csendben várjuk, hogy szikrázzon az Ég.

Négy kicsi láng, fényes, mint négy remény,
meleget áraszt, s hordoz tenyerén.
Elárasztja lelkünket advent s fény,
a szeretet lesz bennünk az erény.

Itt állok egyedül, a vízpart szélén, 
ahol a vízcseppek már nem kérdeznek. 
Alattam a kavicsok emlékeznek 
régi és új gondolatok ösvényén.

Láttam szerelmet, csendet és néma gyászt, 
bús elengedést és vidám nevetést, 
víztükörben szikrázó vad jelenést 
s fergeteges percnyi tiszavirág nászt.

A nap ragyogva kúszik az égre,
tündék ébrednek nesztelen,
szárnyuk csillan ezüstként az égen,
aranyfény simít végig a réteken.

Fák között titokzatos szél susog,
patak csobban, hívogat, mesél,
kavicsok közt vízcseppek táncolnak,
apró lábak neszeznek, hangjuk el sem ér.

Lassan kúszik bennem a csend,
mint falhoz tapadt fekete penész,
nem fáj, csak megtelepszik,
és belülről emészt.

Szó, akár csorbult kés,
szívemben apró repedés,
és mire ráeszmélek,
az árny már csupa nevetés.

Lassan kúszik tovább a csend,
már a falban szétterült,
először csak finoman behálóz,
majd cseppjeivel telehint.

A szívem egy elfeledett kincsesláda,
mélyen alszik, míg közben a lét morajlása
ráönti ezüst porát, a csendet.
Falán a vágy, mint egy borostyán,
oly szelíden futja be a múlt minden sebét.
S az idő, szövőnőként, az élet
fonalát húzza át a rejtett réseken.
Lelkem folyó, mi két part közt
feszül, egy örökösen sodródó titok.

1. fejezet – A békés mező

Egyetlen tollpihe vagyok, mit a végtelen Föld
hajított fel az éjszaka holdfényes egére.
Születésem egy szeszélyes, hirtelen fuvallat volt,
mi belevágott a csend szívébe, mélyen.

Bennem a napok peregnek szüntelen,
mint a homokóra finom szemei,
melyet egy láthatatlan kéz forgat mindig át.

A birkák bégetnek, sorban állnak, 
Gyapjuk egyre fogy, de nem lázadnak. 
A rókák kuncognak, zsákot csennek, 
"Mi csak segítünk" - így mentegetnek.
 
A kutyák csak ugatnak, nagy a rend, 
S ki béget, helyre teszi, ez a trend. 
A farkas üvölt, bundája fénylik, 
"Ez értetek van!" - harsogja végig.
 
Stadion nő uradalom földjén, 

Lassan tisztul fenn az ég,
A sok eső véget ér.

A fagyökér, a vetés
Vizet tárol, életre kél.

Hűvös, hideg szél zörget
Megsárgult, búcsúzó leveleket.

A föld nyújtózik, fázik,
Roppanó dereka télpaplanra vágyik.

TM

   Tündérvölgyben, ahol a fűszálak is suttognak, és a harmatcseppekben csillagfény ragyog, itt élt egy apró kis tündér, a Suttogó Virágok réte és a Csillámkavics patak partján, akit Pillének hívtak.

Talán az ég előre tudta,
Azért készült égi háborúra.
Talán az Isten is így akarta,
Küldött jeget, követ, ágakat zúzta.
De a Szűzanya dühét vétózta,
Kitárt karral állt elé,
A bűnt megbocsátotta, mert emberé,
S adott egy másik helyet.
Így Isten temploma végre megépülhetett,
Mert épül Isten temploma.
Téglákat rakják szorgos kezek,