Egy fehér hattyú úszik a vízen.
Fejét lehajtva, lassan, egyedül.
Nem néz semerre, csak siklik szelíden,
járja a felszínt, de lelke mélybe merül.

Odalenn a csendben, a nemlét peremén,
nem változik semmi, az idő sem halad;
oda hullt le lelke, hova nem hatol a fény,
a színek délibábja sötétben ragadt.

Millió darabra tört
patyolat hógömb-lelkem,
az angyalok mind tovaszálltak,
és egyedül a földre estem.
Nem védi sebeim
meghittség-takaró,
összetört arcom csak
kavargó csupahó.

575575

Hát elmúlt pár év és újra úton leszek,
Nyolcvannegyedik évet elhagyom.
Felelős ég hajt, s vajon mit kell még tennem,

hogy a hatalom, amit rám mért, megtudjam.
Mást anélkül is cselekszem, csábít
a hogyan. Meddig élek, s lám itt az Isten.

Lassan elmúlik a nyár,
sárguló falevelek ölelkezve libbennek le 
a fák ágairól,
hisz nagy a szárazság már.
Már hűvösebbek a hajnalok,
éjjel ragyognak felettünk a csillagok,
de még oly finom melegen simogatja
arcunkat a déli napsugár,
és ránk még száz és száz csoda vár!
Még jön az indián nyár,
mely szívünkből oly sok

/Egy elvándorló magyar kívánsága /

Egy marék földet csak
Hozzatok nekem,
Legyen min megpihennem.
Csak egy marék földet
Hazám földjéből, kertemből,
Hadd érezzem illatát kezemből.

Csak egy marék földet
Hazám talajából,
Hol bölcsőm ringott messze távol.
Az a marék föld kedves a lelkemnek,
Ott voltam boldog, igazán gyerek.

Világom,
én féltelek!
Gyöngyderekammal
föléd hajolok,
kristályrácsaidba
óvón plántálok
buzgó terveket.

A haldoklót még utoljára
szépen kisminkelik,
nyugatról támogatott
kenceficékkel kenegetik
ziháló mellkasát –
díszkövezik a főutcát,
sárkoptató térelemek
dörzsölik simára
a segélyért araszolók
rágógumiragacsos,
mocskos cipőtalpát.

Oly csodás a nyári éjjel,
ha átölelsz szenvedéllyel,
szemed tükrében izzik a vágy,
mely megőrjít és magával ránt!
Kezed lágyan simítja testem,
érzékeny pontokon az édes érzésekbe
borzongva belevesztem,
ó, mily édes borzongás,
odaadó, forró simogatás, csókolgatás.
Lüktet a vérünk,
egymástól forró csókot kérünk,

A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte.
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon.
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.
Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent.

Levél sem libben
szél csend van alszik a táj
várjuk az esőt

2024. szeptember 6.

Fülledt levegő
repedezett a földünk
esőért kiált

2024. szeptember 6.

  Éjfélre járt az idő, az óra az ággyal szemben lévő falra akasztva járta monoton lépteit. Zsófi harmadik gyermekével vajúdott a szülőszobában. Nézte az óra mutatóját, számolgatta, hány percenként jönnek a fájások.

Kérlek, ne haragudj meg rám,
néha kicsit morcos vagyok,
ha sírásra biggyed a szám,
s torkomra fagynak a hangok,
ha rád szólok, talán durván,
s néha ok nélkül zokogok,
rád mordulok kurtán-furán,
s csókot adni sem akarok...
de kit megszerettél, babám,
hidd, én még mindig az vagyok.

2024. szeptember 6.

Még nem hullajtja levelét az erdő,
még a lomb csupa zöld,
még nem harmatos a mező,
még nem pihen a föld.

Késik az ősz, forróság van,
szárazon sárgul a fű,
elkopott a meleg nyárban,
mint egy régi seprű.

Költöznek a madarak,
de vajon minek,
lehet, hogy itt marad a nyár,
soha nem jön a hideg.

Fa vagyok,
s te lélekmadár,
gyönge ágam ringó bölcsőd,
fészekágyad
vetve már.

Lombom közt
hűs rejteked,
gyümölcsöm ízes ételed,
szomjad oltod
harmatommal.

Szárnyra kapsz,
s én féltelek,
elragadnak bús fellegek,
nyugalmat már
nem lelek.

Jöttem.
Nem orgonaillatú, májusi éjjelen,                  
de esős, ködös november reggelen.              
Nem ringó bölcsőben, csipkés pólyában,     
de csizmacsattogások kőkemény korában.   

Tanodába igyekezve
árnyékos hely integetett.
Magas házak fala adta,
mégis izzadtam alatta.

Majd lombos fák következtek,
sorban állva elvezettek.
Megállított az ajtaja,
csengőjét megszólaltatta.

Költők voltunk a teremben,
tanultunk Nyiba mesterrel.
Versnek legyen jó tartalma,
anyanyelvünk magyar szava.