Belenézek, s nem egy elmosódott, mai arcképet látok, hanem egy messzi, tiszta vizű forrást, amelynek mélyén az idő kavicsai fénylenek. Ez a tükör nem üveg és higany, hanem egy mély fekete tó tükröződő felszíne, amely elnyelte az összes nappalom és éjszakám, minden örömöm és könnyem, s most visszamosolyog rám belőle a múlt. Látom a nyarat, amikor gyermekkoromban a szívemben lakott, mint egy napfénnyel átitatott mező, ahol a gondtalanság egy csodás pillangóként szállt virágról virágra. Arcom most már az idő patináját viseli, de bennem még ott él a régi fény, mint egy letűnt csillag sugara, ami még ma is utazik hozzám az életemen át. A fiatalságom ott van távol, mint egy régen lezárt levél, amit néha az emlékezet ujja kinyit, és a benne rejlő édes emlékek azonnal betöltik szobám csendjét.
   Ifjúságom, ott falun, csodás volt, s ma is úgy él bennem, mint egy szívverésként lüktető film, amit még mindig a lélegzetem hajt. Az elmúlt hibáim nem sebhelyek, hanem életemben a tájékozódást segítő csillagképek éjszakai égboltomon, az eleséseim a gyökerek, amelyekből a jelenem törzse nőtt. Emlékszem a falu hangjaira, ami akkoriban napjaim zenéje volt. A szél, ahogy átszáguldott az udvaron, az állatok nyüzsgő reggeli ébredő zsongása, a barátok nevetése, édesanyám-édesapám, nagyszüleim hangja töltötte be életem. Ahogy tekintetem ifjúkori önmagamra vetül, azt látom, olyan, akár egy vitorláshajó, készen arra, hogy ismeretlen tengereken vágjon át, még mielőtt rájönne, hogy a tenger maga a sors. Ez a mély, élményekkel teli tükör nem ítél, de nem is dicsér, csupán a múltam csendes visszhangja, amely megmutatja, milyen messziről és élményekkel teli gyermekkorból indultam, hogy ide érkezzem, a jelen megnyugtató, de néha kicsit unalmas kikötőjébe.
   Belenézve, mindig visszavágyom.
   Ott heverészni, nézni a felhőket az égen, gondtalanul álmodozni a gyümölcsösben, szénával vetett ágyon.

TM