Volt egyszer egy ember,
aki minden sarkon visszanézett,
nem szólt senkihez,
ott volt mögötte az élet.

Régi poros nyarak,
egy kapu nyikorgása,
egy kéz, amely egyszer intett,
s azóta nincs maradása.

Ment az úton hosszú évekig,
csendben, hogy láthatatlan legyen,
a múltja vele együtt lépett,
át a völgyön, keresztül a hegyen.

Aztán egyszer nem fordult hátra,
elfáradt talán a vándor lélek,
és amit keresett az évek során,
már csak elfeledett emlékké lett.

A templom tornya lepillant rá,
mint egy öreg, bölcs barát,
fák alatt várta a régi pad,
míg hallgatta a harang szavát.

Egy régi kút suttogott valamit,
mintha gyerekkorról mesélne,
a kerítés korhadozó deszkái,
őrzik a neveket bevésve.

Minden lépés ott van a köveken,
hol a történet véget ér,
és a szél, ami átjárja a falut,
tudja, mindenki egyszer hazatér.