A nő nem csupán egy alak a világ színpadán, hanem maga egy láthatatlan erő, mint a gravitáció, mi rendben tartja a csillagokat a családi és emberi lét egén. Ha megállunk egy pillanatra március ébredő szelében, rájöhetünk, hogy a női lélek egy ezerarcú kert, ahol a tél zordsága után mindig akad egy bátor rügy, amely hinni mer a tavaszban.
   Minden nő egy élő gobelin, melybe az élet ezernyi színes és sötét fonalat szőtt. Van bennük valami a sziklák konok nyugalmából, amikor vihar tombol, és valami a folyók végtelen türelméből, ahogy csendesen, de megállíthatatlanul vájják ki útját a szeretetnek. Ők a hajnali fények, akik elsőként hozzák el reggel a reményt a konyhaasztal mellé, és ők az esti csillagok is, akiknek tekintetében elfáradt vándorok lelnek minden este otthonra.
   A női erő nem égdörgésben lakozik, hanem a harmatcseppek csendes erejében, észrevétlenül, de mégis képesek életben tartani a legszárazabb mezőt is. Olyanok ők, mint a nádszál, amely meghajlik a sors szeleiben, de soha el nem törik, s rugalmasságuk a legtisztább bölcsesség. Kezük érintése egy lágy balzsam, mely újra összerakja a széthullott álmokat, és szívük titkos iránytű, mely akkor is mutatja a helyes irányt, mikor már minden más fény rég kialudt.
   A nő egy híd, mely összeköti a múlt emlékeit a jövő ígéretével, miközben a jelen minden pillanatát megtölti az élet illatával.
   Ma nemcsak virágot adunk, hanem fejet hajtunk ezelőtt a csendes varázslat előtt amik vagytok, s mely nélkül a világ csak egy visszhangtalan pusztaság lenne.
   Köszönjük, hogy ti vagytok a fény életünk kristályszívében, ami színekre bontja szürke hétköznapjaink.