Nemcsak virág vagy, mi vázában pihen,
s nem halk suttogás az éj mélységeiben.
Te vagy a szikla, melyen megtörik az ár,
s a fészek melege, hova a lélek hazajár.
Olyan vagy, mint a tavaszi szél,
mely hol selymesen simít, hol harcba kél.

Testedben hordozod a holnap titkait,
kezeddel gyógyítod a tegnap sebeit.
Te vagy a fénysugár a sötét falakon,
a mosoly, mi felragyog a fáradt arcokon.

Egyszerre vagy forrás, mely halkan, csendben ered,
s tenger, mely az élet szigetét lágyan öleli át veled.
Legyél büszke a női belső fényre,
melyet nem győz le sem idő, sem a fellegek sötétje.
Mert a világ csak akkor kerek s egész,
ha benne, mint Nő, áldásként számunkra örökre élsz.