A rét ma reggel úgy ébredt, mint egy titkokat őrző paplan, mely végre el meri mesélni álmait. A harmatcseppek a fűszálak hegyén apró csillagokként remegtek, mintha az ég egy maréknyi éjszakát felejtett volna itt, mielőtt átadta helyét a hajnal aranyló lélegzetének.
  A virágok szirmai lassan kitárultak, mint régi levelek egy emlékkönyvben, melyet csak a napfény tud olvasni. Én csak néztem, ahogy ébred e csodás mezei világ, közben Széltündér halkan átsuhant rajta, s amerre járt, mindenütt kibomló virág.
  Nem lépett, nem érintett, mégis mindenhol ott volt. Ujjai láthatatlanul simították végig a pitypangok sárga bársonyát, s a százszorszépek fehérsége halkan nevetett fel nyomában.
  A fűszálak meghajoltak, mint hűséges alattvalók egy királynő előtt, majd visszaegyenesedve még sokáig őrizték érintésének emlékét. Nevetése nem hang, hanem egy mozdulat volt, a levegő könnyű remegése, mely végigszaladt a réten, mint egy láthatatlan patak.
  Amerre járt, a színek mélyebbek , az illatok gazdagabbak lettek, mintha a világ egy pillanatra elhitte volna, hogy örökké tart a tavasz. A felhők fent lassan úsztak, mint gondolatok egy álmodó fejében, s a nap sugarai arany pillangókként szőtték át a levegőt. Széltündér ezekből a szálakból font magának köpenyt, mely egyszerre volt könnyű, mint egy sóhaj, s végtelen, mint az ég.
  Mikor aztán eltűnt, mert a szél sosem marad, a rét még sokáig suttogott utána. A virágok összeborultak, a fű halkan zizegett, s a csendben ott vibrált valami megfoghatatlan, egy emlék, mely nem fakul, csak átalakul.
  Mintha maga a tavasz tanulta volna meg tőle, hogyan is kell élni.

TM