Rózsa Sándor igaz története, aki a fejében betyár volt, de a szívében magyar.
​   Hat fogatos lesötétített hintó száguld a pusztán át a lenyugvó nap fényében. Utasának sietnie kell, egyre fogy az idő, mert a császári sas hamarosan halálos ölelésben kapaszkodik össze az orosz medvével a kuruc seregek ellen.

   A könyvtár csendje mindig ugyanaz volt: a polcok lélegzése, a papír halk susogása, és az a különös, megfoghatatlan érzés, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan, inkább úgy, mint amikor egy régi barát várja, hogy megszólítsd.

   A villamos csilingelve kanyarodott be a térre. Eső után volt, a város még nedvesen csillogott, és az emberek úgy húzódtak össze a kabátjukban, mintha a hideg nemcsak a bőrükre, hanem a gondolataikra is rátelepedett volna.

   Az újrakezdés, megbocsátás, sírás, nevetés napjai kezdődtek. A kislány próbált nem elveszni az érzések labirintusában, apja felé közeledni, anyja ölében megbújni, de hamarosan rájött, ez a felnőttek játéka. Magányos volt, bár minden érte, miatta történt, folyton ezt hallotta. A napok teltek, eljött a tavasz és hamar kiderült, télen testvére lesz.

   A vonatról egy kisebb állomáson szálltak le. Egy hosszú utca utolsó házánál álltak meg. Tornácos, vályogból készült parasztház ajtaján léptek be. Nagyszülei éltek itt. Anya és lánya az utcai szobát kapták meg. A mama és a papa nem voltak idősek, de a kemény munkával eltöltött évek fáradt barázdákat gyűrtek arcukra.

   Pár hét múlva Rafael mosolyogva köszönt el a gyógyult gyermektől. Újra hazamehetett. Emlékezett az albérleti kis szobára, a kiságyra, pár kis plüss állatra. Szerette volna érezni a szeretet melegét, a békét és a biztonságot, de a két felnőtt a felelősség súlya alatt teljesen megváltozott.

   Március közepén látta meg a napvilágot. Hideg, télies idő volt. Anyja nehezen hozta világra, első gyermekeként született. Az orvos kérdésére, hogy mi legyen a kislány neve, arra sem tudott rendesen válaszolni. Az összes erejét elvesztette, amíg a világra hozta. Mondhatni, az orvos adta nevét, anyja nem így szerette volna hívni. Lássuk be, az indulás nem volt könnyű.

   A kis antikvárium a mellékutcában bújt meg, szinte szégyenlősen, mintha tudná, hogy a város már rég túlnőtt rajta. Régi könyvek illata lengte be, az a fanyar, poros, mégis otthonos szag, amit csak azok értenek, akik valaha is menedéket kerestek a lapok között.

   Június negyedike van, s bár a naptár szerint a lüktető nyár árasztja el zöld fényével a Kárpát-medencét, ezen a napon százhat éve mégis megfagyott a levegő, mert egy láthatatlan, jéghideg penge hasított végig a hazán.

   Itt van, megérkezett a természet lánghajú királynője, aki lépteivel felébreszti a lankadó világot.

A világ legfényesebb tükrei ők, melybe ha belenézünk, megláthatjuk az élet legtisztább forrását.

   Valahogy túl simán ment minden azon a napon. A munkahely szelíd, csendes, békés volt. Gyanúsan békés. Akkor még örült neki, csak végezte a munkáját, ma időben végez. Az utolsó egy óra volt hátra. Gondolatban már a buszon ült. És ekkor történt a váratlan dolog. A kávéscsésze a konyhaszekrényből a földre zuhant. Az üvegpohár millió darabokra törve robbant szét.

   Azon a napon kezdődött minden. Hajnal volt. A nő nem a kávégép felé indult, a cipősszekrény ajtaját nyitotta ki. Megkereste futócipőjét, már nagyon régen volt, amikor használta. Beledugta a lábát, a fejhallgatót fülére tette és becsapta maga mögött az ajtót. Az ego ébredezni kezdett.

   Emlékezete szerint azon a napon nem történt semmi. Semmilyen változás nem kopogtatott az ajtón, szimplán egy hétköznapi nap volt. A benső mélységében ébredezett lassan nyújtózva, életre kelni készen. Bizonyára régóta érlelődött, a mag el lett vetve, a szürke napok fénnyel etették, a bánat könnyei öntözték, már csak idő kérdése volt ébredése.

   A cica mindent próbált érzékszerveivel befogadni, élvezte az új illatokat, hangokat, a friss levegő erejét. Hamar elszaladtak az órák, meleg volt, kezdett fáradni és éhes lenni. Vissza kell mennie a házhoz. Lassan elindult, amikor emberi léptekre lett figyelmes. Egy férfi, furcsa eszközzel a kezében, közeledett óvatosan, alig lépegetve.

   A cica az ablakban ült. Benti cica volt, soha nem ment ki a biztonságot jelentő lakásból. Itt élte a mindennapjait. Reggel a „szolgája” megetette, friss vizet öntött a tálkába, csacsogott neki valamit a munkahelyéről, de ő csak ásított egy nagyot, jelezvén, nem érdekli ez az unalmas téma. Végre az ember becsukta maga mögött a bejárati ajtót, csend lett a lakásban.

   Három barátnő utazik a vonaton. Talán már a hatvanas éveikben járnak, kicsit azon is túl. De ezt csak az őket szemlélő gondolja. A figyelem azért fordul feléjük, mert az egyikük elég hangosan fejti ki valamiről a véleményét. Mivel a szem rájuk irányul, érdekes felfedezés részesei lehetünk. Természetesen csak a megfigyelő szerint. A három nő három évszak képviselője.

  Mikor éjszaka felnézel az égre, láthatod, hogy az égbolt nem csupán sötétség, hanem egy végtelen, bársonyfekete óceán, amelyen a Tejút feszül át, mint egy ezüstös tajtékból font híd. Ez a világító folyam nem más, mint az univerzum emlékezete, az istenek által elszórt gyémántpor, amely megcsillan a végtelen idő partjain.