A történet egy szerda délelőtt kezdődik.

   A folyosón hamar feltűnt egy ápoló, a nőt felrakta a hordágyra, és gyorsan betolta egy vizsgálóba. A férfi idegesen járkálni kezdett. Egyszerűen nem értett semmit. Mi történik ezen a napon vele? Valahogy belesodródott ennek a két nőnek az életébe. Nem is kellene itt lennie! Miért akart segíteni? Nem az ő hibája, ami a fiatal lánnyal történt.

   Hideg téli reggel volt. Az emberek fázósan húzták össze magukon a kabátot, és sietősen folytatták útjukat a mai céljuk felé. Szinte fel sem néztek, hiszen lábuk elé kellett az összes figyelem, csúszós járdák, utak fogadták a korán indulókat.

A naptár kinyitotta a szemét. Odakint vakitóan fehér volt minden. Az éjjel hatalmas hó esett.

     Az asszony nem hitte el az alig pár perce történteket. Csak ült, mereven maga elé bámulva, mint aki kéri; valaki csípjen már meg! Arcán angyali mosoly áradt szét. A szoba ajtajában a fia megtorpant, soha nem látta még az anyja vonásain ezt az ellágyult, olvadó, áradó fényt.

A naptár még az asztalon állt. Érezte, hogy megfeledkeztek róla. Egy ideje nem lapozta senki, semmit nem írtak a lapjaira. Csendesen teltek a napok, hol világos volt, hol sötét.

   Történetünk egy szombati napon kezdődik. Meleg nyári nap van. Egy kicsi város, kicsi család, apró élet pillanata lesz. Az iskolai szünet napjai zajlanak. Az anya a konyhában ebédet készít. Három gyerekről gondoskodik egyedül. Már kettő gyerek iskolás, a kicsi még óvodába jár. Most itt nyaral a húga fia is, a gyerekek az udvaron játszanak.

A háziúr minden hónapban megjelent 10.-e előtt. Nem számlára kérte a lakbér összegét, szerette a kezében tartani a bankókat. Nem sokat beszélt, csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és örömmel nyugtázta, amikor a válasz igen volt. Talán lehetett volna panaszkodni, de mit tehetett a szemtelen galambok ellen, a lépcsőházban terjengő ételszag ellen.

A naptár, amely az asztalon állt, izgatottan vette tudomásul, hogy december van. Hamarosan lejár az ideje. Már tizenkét hónapja áll itt.

   Egy betegség kapcsán jutottak eszembe a következő gondolatok.

   A vén gesztenyefa az udvaron állt. Ágain még rengeteg színes levél pihent, őrizve az ősz szépségét, pedig már egy téli hónap derekán járt  időapó.

Ködös hajnal, álmos, lustán és lassan ébredő város.
Az éjszaka még maradna, de érzi, mennie kell.
A zajok egyre erősebbek, egyre több ember van az utcán, gyakrabban jár a metró, a villamos.

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért. Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani.
   Keze ügyében volt egy Cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt. Nem hagyhatta abba, hiszen már majdnem végigért az utolsó pályán, a győzelem karnyújtásnyira volt tőle.

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért.
   Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani. Keze ügyében volt egy cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt.

   A történet egy vidám délutánról szól.
   Amikor népes utcákon tolonghatsz, kéregetőnek nyújthatsz pár forintot, élelemre gyűjtőnek kenyeret rakhatsz a táskájába, a lábadra lépő emberre mosolyoghatsz.
   Amikor tömött buszra furakodhatsz, ülőhelyet nem találhatsz, reményedet fel nem adtad, hogy üres helyre lepattanhatsz.

Kedves Mindenki!

   Szombat kora délután volt. Kissé borongós őszi nap. Délelőtt kicsit esett az eső, de mostanra kellemes idő lett.