A fáradt nap még utolsó erejével próbált kapaszkodni az ég peremében, mikor a bojtárok fülét egy közeledő kocsi zöreje ütötte meg.
— Kilehet az, ilyen késői órán? – kérdezte az egyik, miközben hunyorgó szemekkel nézett a szűrt fényű távolba.
— Tán a gazda. – vágta rá a másik, fejét fel sem emelve kényelmes fektéből.

Elkísérlek utadon, akkor is ha már nem leszek, ha már nem lehetek veled.

Holdvilágos éjszakákon kiülök csillagom teraszára,
S onnan figyelem majd életed folyamát.
Ha azt látom, minden nagyon jó körülötted, minden nagyon szép,
Csak épp olyan langyos... hát

   Mint a kalitkájából kitörni vágyó kismadár, úgy érzem most magam.
Nehogy azt hidd, most először gondolkodom ezen. De a mai nap mindkét eseménye felerősítette ezt bennem.
Olyan keveset tudok Mama, annyira keveset látok.

   Egy üres sárga csekk betűi karácsonyi illatot árasztanak. Gyermekhangokat hallok. Énekük, mint minden zene nagyon is ismerős. A dalok mögött egy-egy folydogáló könnycsepp vegyül gyermeki zsivajban. Egymásnak gyújtják meg a gyertyákat. Közülük sokan nem is látták még édesanyjukat, s apjukat sem ismerik. Vajon a szeretet kicsi lelkükben hova szorult?

   Szikrákat szórt a hideg téli este. A fagyos északi szél úgy vágott az ember arcába, mintha frissen fent borotvával szabdalták volna azt. Talán a Jóisten azért rendelte e földre ezt az ítéletidőt, hogy senki emberfia ne mozduljon ki meleg fészkéből, hiszen Karácsony este volt. De mégsem volt élettelen a hófödte rónaság.

   Valahol egy kis faluban, annak is legvégén, ott hol az ember még nyáron is térdig járt a sárban, volt egy kis szabóműhely. Nem sok munka volt, hiszen a faluban alig élt egy pár ember, azok is szegények voltak, mint a templom egere. Csak toldozni, foltozni hordták oda a ruhájukat. Mivel pénze egyiknek sem volt, hát úgy fizettek, ahogy tudtak.

   Másfél év távlatából... Nem emlékszem, volt-e késztetésem arra korábban: nekem most le kell mennem Bakonycsernyére. Egyértelműen azt mondhatom, hogy akkor, azokban az áprilisi napokban éreztem magam messze a legcsodálatosabban a kis faluban. Az egész ott eltöltött időt valami varázs fonta körbe.

Ma átmentem a nagyszüleim sírját is letakarítani, mert tudod, hozzájuk már csak évente egyszer mennek a látogatók, hogy pár szál virágot, vagy éppen egy sírcsokrot az ő nyughelyükre is letegyenek. Aztán az elszáradt virágokat már nem takarítja le senki. Mindenesetre ma rendbe tettem, s amíg munkálkodtam rám köszönt a tisztelendő úr!

Három hét a paradicsomban

...még egyszer utoljára látnom kellett őt...
Nem tudtam és nem is akartam elmenni szó nélkül, mindenféle búcsú nélkül.
Hátra néztem és Ő ott állt a nővérével.
Találkozott a tekintetünk - utoljára - és én lassan elmosolyodtam...
Ez volt a legkevesebb és a legtöbb amit akkor és ott tehettem...