A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni. 

     Emlékszem még azokra a feledhetetlen nyári éjszakákra, amikor az idő lelassul, mint ahogy a méz csorog a kanálról. A levegő selymes lepelként simogatja az arcod, s a csendben tücsökzenekar koncertet ad. A csillagok milliárdnyi gyémántként ragyognak az éjben, fényt szórva magukból, s ezzel reményt adva a lélek éjszakai vándorainak.

     "Olyan szegények vagyunk, hogy a bolhák is átjárnak a szomszédba, ha enni akarnak." - Apja szokta mondogatni, közben nevetett, de a szeme szomorú maradt. Tarisznyájából egy alma, körte, pár szem szilva csak előkerült esténként, amikor jött haza a földekről, ahol napszámba kapált, kaszált, mikor mit kellett.

     A percek, mint megannyi folyami kavics, egymásnak feszülve, mégis csendben sorakoznak a lét folyamának partján. A szürke homályban gyémántként csillan fel egy pillanat, beragyogva a valóság fásult színpadát, de ahogy a napfény is tovatűnik, úgy olvad bele a végtelenbe a ragyogása is.

     A vén gesztenyefa kinyitotta szemét, ősz van, állapította meg. Levelei sárga, barna színben hullottak lába elé. A gesztenyék beborították az udvart, jelezvén az elmúlás tényét. Feje fölött esőfelhők gyülekeztek. Nem baj, gondolta, ez a nyár nagyon száraz volt. Most felfrissül a mélyben rejtőző gyökere, aztán a pihenés ideje következik.

     Újrafestett falak, újak a gerendák, az ajtó nyikordulása még emléket idéz, az udvaron fű nő, árnyat vet a lomb. A kályha hamuja nem őrzi az akkori tüzet, a szegletekben régi nevetés sem bújik.
     Kint a kertben a diófa árnya még mindig hűvös menedék, madarak csicsergése keveredik a szél zajával, ágai közt ezüst pókhálók táncolnak.

     Az ősz megcsókolta, s a nap fátyolos arccal az őszi égre szenderült, gyér sugaraival csak annyit súgott a világnak, hogy elbúcsúzott a nyár. A fák, mint megannyi, lángoló fáklya, utolsó fellobbanásként borultak aranyba, vörösbe és bronzba, mielőtt a szél, ez a csendes tolvaj, szép egyenként levette volna ruháikat.

     A szerelmünk két őszi falevél volt, s sodródtunk a szeptemberi szélben. Nem ragaszkodtunk már görcsösen az ághoz, ami valaha az otthonunk volt, tudtuk, hogy eljött az idő. Csendesen, szinte észrevétlenül engedtük el, mint egymást.

     A kert egyik sarkában kapott helyet, ahol a déli naptól a ház árnyéka megvédte. Gyökereiben érezte a föld puhaságát, a frissítő vizet, mellyel megöntözték ültetésekor. A következő napokban elkezdett kapaszkodni, bár csinos kis karóhoz volt kötve dereka, ami mindenképpen megtartotta.

     Lelkem mélyén rejtőzik egy titkos forrás, melyből először néma sorok fakadnak. Nem hallható füllel, mégis visszhangzik bennem, mint egy ősi visszhang a sziklák között. Ez a hang, akárcsak egy láthatatlan kertész, szüntelenül ültet gondolatmagvakat lelkem termőtalajába, s én csak nézem, ahogy bontakoznak, szirmaikat kibontva a szavak virágaivá.

     A lélek, e fáradt vándor, egykor majd eljut a nagy folyóhoz, amelynek vize ezüstösen csillog a túlvilágon. A túlsó partja ködbe vész, de a köd nem a feledés homálya, hanem egy ragyogó, tiszta fény fátyla. A csónak, amelyen átkelsz majd, nem fából készült, hanem a rég elfeledett, legszebb pillanataidból faragtatott, s a vitorla a szíved meg nem értett szavaiból készült.

     Az égbolt, ez a végtelen, sötét tenger, ma máshogyan fest. A Hold, ami eddig egy gyöngéd, halvány ezüstkorong volt, most lángokban áll. Nem az a megszokott, hideg ezüst korong, ami a vándorok útját világítja. Ez a Hold vörös, mint a legérettebb cseresznye, és izzik, mint a parázs, amit az éjjeli szél fúj. Nem a Nap tüzében lángol, hanem egy belső, titkos izzásban.

     Ó, anyám! Te voltál az első versszak a történetemben, egy ritmus, ami a szívemből lüktetett. A kezed volt a puha avar, ami felfogta az eséseimet, a hangod a méz, ami bearanyozta a reggeleket. Te voltál a földi otthon, ahol a lelkem gyökerei megkapaszkodtak. Emlékszem, az életed olyan volt, mint a gyógyító folyó, amely hűs vizével öntözte lángoló földemet.

     A létem sziklájának peremén, hol a szél az örökkévalóság dalát dúdolta, álltam, mint egy megkövesedett gondolat. Lábaim alatt a feledés mélysége tátongott, szemeim előtt a holnap kéklő reménye pislákolt, mint egy távoli csillag. A szívem egy fészek volt, melyben madarak keltek szárnyra, de sosem repültek el.

      Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

     A mennyországban jártam. Nem volt ott semmi, ami a földhöz kötött, sem a súlyos láncok, sem a porba hulló árnyékok. A lelkem egy pillangó volt, melynek szárnyait a kék ég lehelete simogatta, és a gondolatok már nem sűrű, iszapos folyók voltak, hanem tiszta források, amik a hegyekből eredtek, és az örökkévalóságba siettek.

     Az öreg könyvtáros, Ilonka, minden nap ugyanabban az időben nyitotta ki a kisvárosi könyvtár ajtaját. Csendes volt, halk szavú, és úgy tűnt, mintha mindig tudná, melyik könyv kell az embernek - még mielőtt az kimondaná.

     Zokog a csend a temetőben, mint eltévedt árnyék a hajnali ködben, csak kóborol, remegő ajkán néma jajszóval. Szeméből patakzó könnyek helyett hideg, áttetsző hiány hull alá, minden cseppje egy el nem mondott szó visszhangja, egy el nem ölelt ölelés érzése.