Életemben először szerelmesnek lenni...
Nem pont így képzeltem...
De hiszem, hogy éppen ettől jó. Hogy ettől lesz később még jobb!
Hogy vele, vagy mással az eldől majd...
Mama! Képzeld, most már tudom, hogy létezik első látásra szerelem!
Hiszen nekem is elég volt egyetlen pillantás, hogy az első szerelmem szárnyra kapjon!

-Milyen szemei vannak már annak a fiúnak? - kérdezi tőlem a barátnőm, miközben állunk a tömegben.
-Gyönyörű, világítóan kékek a  szemei, de hékás!, ő az enyém! - mondom neki nevetve, de annál komolyabban.

   Ma Papókám velem volt. Már kora reggel megjött. Ő főzte és hozta nekem a legfinomabb kávét amit csak meginni kellett. Pontosan úgy, ahogy mindig is tette. Reggeli után rögtön mentem a kertbe, hogy legszebb virágaimból egy nagy csokorra valót megszedjek, és elvigyem neki is, hadd örömködjön ő is láttukon. Még emlékszem mennyire szerette, hogy ennyi virágot tartok.

   Egy rövid történetet hozok, aminek eredménye, az emberi érzésektől, jó indulattól függ. Volt már rá példa, hogy valakit kitagadtak a családból amiatt, hogy nem azzal házasodott, akivel a tisztes família szerette volna. Volt, hogy a gyermek nem arra ment, amerre helyesnek vélték az öntörvényű szülők, de az régen volt. A régi időkben hallhattunk hasonló sztorikat.

Béla bácsi kedvenc karosszékében ült, kezében egy könyvvel és békésen szundikált. Szépeket álmodhatott, mert mosolygott. Legrémesebb álmában sem juthatott eszébe, hogy a másik szobában éppen az ő sorsát beszéli meg a fia és a menye. Mindketten jogászok voltak.

Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.

Éppen Mikulásjárás volt azon a napon, amikor Paca hozzánk érkezett. Unokáinkkal beszélgettünk, minek örülnének legjobban, amikor lányomék megérkeztek. Már beszélgettünk arról mostanában, hogy puli nem lenne szerencsés ezen a kicsi udvaron, mert a természete terelőkutya. 

 Ha az ember visszaemlékezik megélt rövid életében, milyen fontos események voltak a történelemben, a XX. században, bizony volt elég.Tizenkét évesen, már értettem, 1956.-ban Édesapám nagy keserűségét, aki a „Don kanyart” is megjárta, hogy elvették a földjeit, TSZ-be vitték gépeit, lovait, mindent, amit elért a háború után.

Gondoltál-e már arra, hogy mi a csend?
Színtelen, szagtalan, íztelen és megfoghatatlan fogalom.

Úgy 10-12 éves lehettem, amikor egy reggel édesanyám sírva jött be az udvarról.
- Mi történt Édesanyám? Miért sír? – kérdeztem.
- Baj van kisfiam, elvitte a róka az öt legszebb tyúkomat!

   Történt Somogy ország déli fertályán, egy Dráva parti nagyközségben, még nem nyilvánították várossá. Kemény tél volt, szokás volt akkoriban, vagy inkább szigorú utasítás, a határőröknek igazoltatni bárhol, a határ bizonyos mélységi vonaláig. Vasútállomáson, vonatokon egyaránt.

Mióta az eszemet tudom repülni szerettem volna, s ez a kívánságom 1995. októberében teljesült.

Régen történt. Ma már csak mosolygok az egészen. A mai fiatalok pedig meg sem értik, hogy milyen világban éltünk valamikor.

   Este volt. Az alkonyat messze elbújt már a távoli erdők mögött, s talán, hogy az égbolt mégse maradjon üres és fénytelen, rajta a Mindenható Isten, millió csillagot gyújtott. Olyanok voltak ők, mint megannyi gyermek, ha szabadjára engedik őket a végtelen határban. Ám egy vigyázó szem mindig figyel rájuk, mint most a csillagokra. Ő a hold.