Este volt. Az alkonyat messze elbújt már a távoli erdők mögött, s talán, hogy az égbolt mégse maradjon üres és fénytelen, rajta a Mindenható Isten, millió csillagot gyújtott. Olyanok voltak ők, mint megannyi gyermek, ha szabadjára engedik őket a végtelen határban. Ám egy vigyázó szem mindig figyel rájuk, mint most a csillagokra. Ő a hold.

   Mikor a tiszteletes felébredt, Sándor már az udvart söpörte. Rendes, becsületes szolgálója volt az öreg Sándor, aki már évtizedek óta tartotta rendbe az egyház jószágait és tüsténkedett a parókia körül.

 Ima a magányban

— Vádlott!
— Igenis, nagyságos bíró uram! – állott föl Gyurka a nagytiszteletű bíróság előtt.
— Bűnösnek vallja-e magát?
— Nem én, nagyságos bíró úr.
— De hát a tények.

    Amikor iskolába mentünk mindig megálltunk a ház előtt és megcsodáltuk a hatalmas fekete kutyát. Nagyon szép volt, a fehér folttal a nyakán!  Ritkán ugatott. Bobi nagyon okos volt. Sok mindenre be lett tanítva.

   Sárrét, így hívták régen e vidéket, ahol most élek, ahol mindig is éltem. A mai tirke-tarka látványt nyújtó szántóföldek, a kéklő sóvirág, gólyahír és szamártövis borította legelők helyén egykor nádtenger állott, melyet lápos, mocsaras ingovány tartott a tenyerén.

     Nagy családból származom, tizedik gyerekként jöttem a világra,fél árván. Édesapám addigra, sajnos meghalt. A testvéreim és én közöttem nagy korkülönbség van, túlnyomó részt nem velük nőttem fel. Abban az időben édesanyámmal sok időt ketten töltöttünk, mivel a testvéreim már más utakon jártak. Ki családos volt, ki még kereste a párját, keveset voltak otthon.

 Nagyon szeretek újra szülőfalumban Bakonycsernyén élni. Bevallom, soha nem gondoltam arra, hogy egyszer eljön, eljöhet még az a változás életemben, ami azt hozza el, hogy hazaköltözöm.

A pásztorkunyhóból nézve a hold olyan volt, mintha a kútágas tetején ülne, elfoglalva az öreg sas helyét, aki ott szokott ülni, kémlelve a végtelen rónaságot.

Ők ebben az évben gyökeret vertek a szívembe, olyan erővel, ahogyan csak a gyökér képes. Már orkán sem tudná kitépni belőlem őket. Minden rájuk emlékeztet.

A tavaszi napfény éltető melege mindent és mindenkit életre hívva ragyogott le az égről. Az emberek már nem érezték jól magukat csöndes házaikban, s a virágoknak is terhes volt már a föld védelmező ölelése.

Boriskának

Tegnapok voltak,
A ma, van.
Holnap lesz, ha lesz.
Mivel a tegnap már elmúlt, és a holnap lesz, ha lesz,
Ezért én a mának élek.
Minden elkövetkező napom, a ma lesz.

Karácsonyhoz közeledett az idő. A tél fagya mélyen vájta bele magát a szikes földbe, és a szelekben mintegy cinkosra találva, suhant végig Debrecen és ’Újváros között. A táj fehéren terült el, s a fák, mint fehér óriások álltak őrt rajta. A végtelenséget erdők törték meg, amelyből kíváncsi őzszemek tekintettek ki néha.

Sanyika borús képpel ballagott a József Attila utcán. Mikor odaért az utca szegletében lévő kisházhoz, ami keresztapja háza volt, most még csak be se nézett. Gondjaiban elmerülve csak ment és ment.
Keresztapja most is, mint mindig ilyenkor, kint ült a ház előtti kis padon, ahogy ő nevezte, pletykapadon.