Szeretnék szeretni
lángoló szerelemmel.
Szeretnék ölelni
forró szenvedéllyel.
Szeretnék elégni
szemed tüzében.
Szeretnék eggyé válni
szenvedély hevében.
Szeretnék meghalni
két karod ölében.
Szeretnék veled
lenni örökre!

2019. november 29.

Akarlak, mint vadvirág
a hajnali harmatot,
mint pipacs a nyári szellőt,
mely táncba viszi őt.
Mint méhecske a virágok nektárját,
mint pacsirta a párját.
Akarlak minden percben,
hiányzol nekem,
ha nem vagy velem, kedvesem.
Akarlak, igen akarlak,
hogy itt legyél mellettem,
hisz te vagy a mindenem.
Akarlak kedvesem,

Esik az eső csodára,
levelibékapár ázik csudára.
Hívta őket a gerbera gyönyörű virága,
bújjatok gyorsan ide alája.
Innen várjátok, el ne ázzatok,
az esőnek legyen vége,
süssön ki a napocska délre.
Öleli párját vigyázva,
le ne csússzon a virágágyásba.
Szerelmes szívvel kuruttyol neki,
ő biz a vihartól szerelmét megvédi.

A remény hajóján
ringatózunk Te meg Én,
s kikötünk álmaink szigetén.
Ó, mily csodás érzés ez a pillanat,
ha a vágy szikrája tüzet szít
egy perc alatt.
Mint derült égből a villámcsapás,
úgy fut testeden át e szerelmes villanás.
Egy pillanat és vége,
megáll az ész,
szólnia már nincs értelme,
hangja a ködbe vész.

Nézz a szemembe,
s meglátod benne,
szemem írisze a lelkem tükre,
s tudni fogod rögtön,
mennyire szeretlek,
szemem írisze őszinte,
hisz a szem a lélek tükre.
Merülj bele édesem
a szemem tükrébe,
s ölelj át, hisz az oly jó,
őszülő fejemet hajtani öledbe.
Csókod mézédes ízét
kívánom újra és újra,

Battonya, Battonya,
szívem úgy vágyott már oda.
Végre eljött ez a nap,
Battonya földje a lábunk alatt.
Tele hittel és reménnyel érkeztem ide közétek.
Sok ismerős, számomra oly kedves ember,
költő, zenész és festő.
Olyan jó mindenkit megölelni ,
a szívünket szeretettel feltölteni.
Csodás napokat töltöttünk itt együtt,

Szerelem, szerelem.
Ha egyszer Ámor nyila megsebez,
szíveden uralkodni nem tudsz, kedvesem.
Szíved megy a saját feje után,
akár a vak ló, a falnak is bután.
Nem tűr ellentmondást,
megy, megy a szerelme nyomán.
Hiába minden ész érv, okos szó,
itt minden már hiábavaló!
A szerelmes nem hallgat senkire,
nem is lát mást,

Esteledik lassan,
bíborpiros az ég,
holnapra szebb napot ígér.
Bennem a vágy új életre kél,
szívem is szebb napokat remél.
Megérintett a nyáresti szél,
arcomat simogatja, s velem él.
Jő az est,
szívemben a vágy lágy dallamot zenél,
dúdolom csendben,
gitárral hallgatni még szebb lenne.
Lonc illata száll,

Futnék szabadon a széllel,
oly jó volna szállni fel a légben,
felhők fölött, hol mindig kék az ég,
és elkerül a menydörgés.
Szállni sajnos nem tudok,
gerlice nem vagyok, vagy sasmadár,
ki a bércek ormára könnyedén leszáll.
Földi létem oly banális, oly egyszerű,
terhem viszem, mi nem könnyű.
Megfáradt testem az évek során,

Hiába minden, elfogyott a reményem.
Szerelmem lángja hiába ég,
nem figyelsz rám,
pedig mellettem élsz.
Hideg szobor lettél,
kinek nincs vágya már,
érzem a könnyem,
az arcomon pereg le már. 
Próbáltam hinni, hogy a holnap jobb lesz,
megérzed, mit a szívem üzen,
de rám néztél oly hidegen,
tudtam, vége mindennek!

Oly időket élünk most,
hol a szegény ember vállát nyomja a sok gond,
szakadt ruha, rajta folton folt,
s nem tudja, lesz-e fejét lehajtani valahol,
de vajon, hol?
Fut a sok rabló megrakottan,
vállát nyomja súlyos préda,
nem néz semmit,
csak sok legyen a haszna,
zsebében a tele lopott bankkártyája.

Szívemben a vágy egy csodás dalt zenél,
lelkem hárfahúrjain a hang életre kél.
Ó, én édes lelkem, szárnyalj fel-fel az égbe,
adj boldogságot, hogy tovább szálljak veled az éterbe.

Ha majd itt leszel, s karomba zárhatlak kedvesem,
boldogságunk kék madara hozzánk röppen,
s miénk lesz újra a tejúton a csillagporos végtelen.
Karomba zárva ringatlak csendesen,
csókommal oldom ajkad tüzét,
s reszkető szívem a szíveden pihegve megpihen.

Amikor úgy érzed, mindennek vége,
amikor azt hiszed, semminek nincs értelme,
amikor úgy érzed, összecsapnak a hullámok feletted,
és tudod, itt már nincs mit tenned.
Hiába minden, ilyen az élet,
s hogy jobbra fordul a sorsod,
az már csak hiú reményed.
Szélmalomharc, és Te vagy a sarc,
az életünket elborította a vészjósló köd,

Szobámban templomi csend honol,
kezemet imára kulcsolom.
Gyermeki lelkem szárnyak nélkül szállna,
ó, Istenem, mi ennek az ára?
Oly nagy bűn ez, hogy elvágyom,
hogy a szívemet kitárom,
hogy van, aki szeret,
és én is szerethetek,
kedves barátaim,
jó lenne most együtt lenni veletek.
Hív a messzeség, valahol várnak,

Mondd, miért,
ha vágyik az ember az elérhetetlen után?
Mondd, mit ér az élet,
ha csak vágyak halmaza gyötör éjszakákon át?
Mondd, jön-e még a boldogság felém?
Mondd, szeretsz-e még kedvesem újra belém?
Mondd édesem újra, hogy szeretsz,
hogy újra ég a láng, ha átölelsz,
s a vágy éget és a szíved is gyorsabban ver.

Ó, mikor még gyermek voltam én,
Édesanyám a széltől is óvott szegény,
azt mondta, jó gyerek voltam már akkor is mindig,
mindig, mindenhova rajzoltam.
Nekem nem kellett más,
csak papír és ceruza,
így nem is unatkoztam én soha.
Ártatlan gyermekként néztem a világot,
szerettem akkor is minden virágot.
Hittem a szépben, a jóban,

Ó, kedvesem, ha elmondanád,
mit is érzel irántam oly régen már,
ha szavakba öntenéd,
hidd el, megérteném,
mit érzel ma is e szép tavasz reggelén.
Bár ajkad zárva, nincs szavad,
szívem érzi, mit mondani akarsz,
de tehetetlen vagyok,
pedig hidd el, én próbálkozom,
bár észre sem veszed sokszor.
Nehéz a szívem, hisz úgy vágyom,