Hozzám bújt kedvesen az ősz,
lágy szellővel simogatta arcom,
oly jólesik nekem,
hagyom!
A napsugara kissé fáradtan ragyog már az égen,
én mégis minden nap, kedvesem, hozzád visszatérek.
Szeretlek téged!
Őszi színekbe festette a természet ecsetjével a tájat,
s én csodálom a színek kavalkádját,
amely a tájnak ad új bájat!

Éjjel van és nagyon fázom,
a helyemet nem találom,
a csillagokat sem látom,
veled lenni vágyom!
Szép álmaimat várom,
rám lel a boldogságom.
Ölelő karodba vágyom,
ugye, érzed a hiányom?
Melegíts, erre várok,
örömömben kiáltok,
az égbe veled szállok.
Két szemed íriszét, ha látom,
Te vagy az Én boldogságom.

Szíved legmélyén dédelgetett
csodaszép érzelem,
mely egy rózsa szirmán ma elmereng!
Kezembe fogva, fájó szívem megremeg,
szerelmes emlék, mint egy film,
a szemem előtt lepereg.
Oly szép e bársonyos, vörös rózsaszirom,
ujjaimmal leheletpuhán megsimogatom.
Érzékeny szirma a finom érintéstől kitárul,

Őszi napsütés
arcunkat simogatja,
vége a nyárnak.

Elfáradt a nap,
sugara gyenge sóhaj,
itt van már az ősz.

Sárga falevél
szél viszi messzire már,
szép indián nyár.

Beborult az ég,
esik az őszi eső,
rossz ma a kedvünk.

2024. szeptember 20.

Őszi napsütés
arcunkat simogatja
búcsúzik a nyár

2024. szeptember 18.

Belopódzott közénk halkan a szeptemberi este,
a telihold huncutul kacsintva nézett a szemembe!
Lonc édes illata szállt a légben,
én gyönyörködtem az est szépségében!
Ez legyen ma az én estem, olyan jó,
hogy itt vagy velem!
Jöjj, kedvesem, hajtsd ölembe őszülő fejed,
hogy édes csókjaimmal a szádon gondjaid elfeledd!

Oly boldog vagyok,
ha az arcodat láthatom,
ha a két karod átkarol,
ha két szemed rám ragyog,
ha a szíved dobbanását hallhatom!
Oly boldog vagyok,
ha fogod a két kezem,
ha itt vagy velem,
ha szívedet adod nekem,
ha érzem, győz a szerelmes vágyódás,
ha tudom, ez már nem álmodás!
Olyan jó tudni,
hogy vagy nekem,

Sokszor úgy érzem, meghalt a remény,
aztán újraéled, mint egy csodálatos,
romantikus költemény.
Szívemben újra lángol a vágy,
hogy megéljek még sok csodát,
mit az élet felkínál.
Sokszor álmodom,
egy szebb világba vágyódom,
de itt kell élnem, ez az én életem.
A boldogság itt van
a szívünkbe rejtve,

Kint kopog az őszi eső,
áztatja a tájat a viharos, ősi erő!
Ez ad új reményt a természetnek,
az eső az éltető erő!
Szobámban templomi csend honol,
kezemet imára kulcsolom,
s halkan Istenhez fohászkodom!
A templomi csendben hallom
egy orgona szívbe markoló,
mégis oly csodálatos hangját,
ahogy felzengenek egymás után a sípok,

Elment egy jó barát,
kedves arcát soha nem láthatom már!
Oly régi volt e barátság,
és most oly nagy a veszteség,
hogy nehéz a szavakat összeszednem még!
Ő már az égi kávéház teraszáról néz le ránk,
s vidám mosolyával mond egy anekdotát!
Kedves barátom, soha nem feledlek,
míg élek, mindig szeretettel emlegetlek!

Olyan jó, ha szeretnek,
ha gyöngéden átölelnek,
ha megsimogatják fáradt arcodat,
ha van, kinek elmond a gondodat!
Olyan jó, ha van, kihez hozzábújsz,
ha melletted van, nem búsulsz,
vele élni oly szép, oly megnyugtató,
és ő senkivel nem pótolható!
Olyan jó, ha szeretnek,
olyan jó a szívednek,
ha csókolnak szerelemmel,

Könnyű álmot hint szememre az éj,
s én hagyom,
hogy magával ragadjon a kéj.
Álmodom, hogy kezed a kezemhez ér,
nem volt ennél szebb álmom,
ez minden széppel felér.
Álmodom,s ez jó nagyon,
repülök veled az ég kék tengerén,
és a jó Isten hord minket a tenyerén.
A boldogság átjárja fáradt testem,
elfelejtem mindazt, mi fáj nekem.

Vetkőznek a fák
hullanak a levelek
sírjuk az avar

2024. szeptember 12.

Beismerem, én már öreg vagyok,
magam után talán valami értéket mégis hagyok.
Bár ez már nem az én világom,
nekem igy is nyílott sok virágom.
Megfestettem,
versbe írtam sok szép virágot,
és nem váltottam meg vele a világot!
Egyszerű ember vagyok,
elvarratlan szálat már nem hagyok.
A fájdalom, mely életem része,

Ablakomban kinyílott a hibiszkuszom
csodálatos virága,
szépséges színét, porcelán szirmát
nézem csodálva!
Duplafodros szirmainak pasztell rózsaszín a színe,
gyönyörű szép, elvarázsol szinte.
Van egy piciny finom illata,
mely a kis méheket magához vonzza.
Boldogan látogatják,
dús szirmai őket bátorítják, táplálják.

Lassan elmúlik a nyár,
sárguló falevelek ölelkezve libbennek le 
a fák ágairól,
hisz nagy a szárazság már.
Már hűvösebbek a hajnalok,
éjjel ragyognak felettünk a csillagok,
de még oly finom melegen simogatja
arcunkat a déli napsugár,
és ránk még száz és száz csoda vár!
Még jön az indián nyár,
mely szívünkből oly sok

Oly csodás a nyári éjjel,
ha átölelsz szenvedéllyel,
szemed tükrében izzik a vágy,
mely megőrjít és magával ránt!
Kezed lágyan simítja testem,
érzékeny pontokon az édes érzésekbe
borzongva belevesztem,
ó, mily édes borzongás,
odaadó, forró simogatás, csókolgatás.
Lüktet a vérünk,
egymástól forró csókot kérünk,

Levél sem libben
szél csend van alszik a táj
várjuk az esőt

2024. szeptember 6.