Csendes a temető,
mécsesek lángját enyhe szellő simogatja!
Krizantémok hófehér szirmait a napsugár csókolja,
s mi halkan mormoljuk imáinkat, fejünk lehajtva!
Könnyünk hull és emlékezünk, szeretteink itt vannak velünk!
Csend van, egy-egy száraz levelet fúj le a gyenge szél,
és egy galamb egy elhagyott sírra száll le épp!

Miért hiányzik úgy
a hangod,
a szó, mely nekem szól!
Miért hiányzik úgy
a két szemed,
mely fénylő csillag énnekem!
Miért hiányzik úgy
a csókod,
mely, mint méz édesíti a perceket!
Miért hiányzik úgy
a kezed érintése,
mely vágyat ébreszt reszkető szívemben!

Nekem kell,
hogy lássam a két szemedből felém áradó fényt!
Nekem kell,
hogy érezzem a mézédes csókod ízét!
Nekem kell,
hogy a két karod lágyan öleljen át!
Nekem kell,
hogy érezzem a szíved dobbanását!
Nekem kell,
hogy számíthassak rád!
Nekem kell,
hogy biztonságot adj énnekem!
Nekem kell,
hogy fogd a két kezem!

Hajnali harmat könnyeivel búcsúzik a nyár,
az októberi ősz már belakta
a határt!
Lassan kel fel a nap, gyengül az ereje,
de talán délre felszárítja a harmatos füvön gyöngyökként szétgurult könnycseppeket!
Búcsúzik a nyár, hisz a felkelő nap fáradt sugara még ad simogató meleget,
élvezzük ki minden percét, amíg lehet,
mert korábban jön az est,

Aranyszínre festette az ősz
az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy-egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az őszi erdő,
hisz a fák  levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik,
itt-ott a fák hegyén és lent az avarban.

Megfáradt lelkem égbe kiált,
miért a háború,
a sok kín, a sok halál.
Ily tettekre nincs bűnbocsánat,
bűnhődni kell annak, ki ilyet tett a mi világunkban!
Nem érti meg gyermeki lelkem, mi vezérli azt, ki ily gaztettre termett.
Azt hiszi, övé a világ, míg sok ártatlan ember otthona romokban áll.
Istenének
hogy számol el,

Őszi októberi éjjel álmodik a remény kéjjel,
vágyai repülnek szerteszéjjel!
Benn a szobában izzik a lég,
szerelmes vágya lánggal ég!
Még tart az éjjel és még álmodunk,
csodákra vágyunk,
teljesül a titkos vágyunk, szerelmünkre rátalálunk!
Álmainkban minden oly csodás,
pedig ez nem más, csak látomás,
mire felébredsz, már messzire száll,

Csodás október
simogat a napsugár
fagyos hajnalok

Fúj az őszi szél
sír a lehullt falevél
avarként végzi

Lesz még pár szép nap
jön még az indiánnyár
egy kis boldogság

2025. október 4.

TM

Az őszi csend csontig hatol,
zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt,
hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még,
hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív

Egy őszi délután szinte észrevétlenül jött felém
a boldogság,
de én nem figyeltem rá,
s ő ment tovább, meg sem állt!
Majd csendesen elkezdett esni az eső,
nem volt felettem tető,
átölelt az esti csend,
s könnyem is eleredt!
Az őszi eső csendesen esett,
áztatta a fákról lehullott faleveleket!

Az őszi csend csontig hatol, zokogva sír a szív,
a vonat téged, kedvesem, oly messze vitt!
A várakozás fekete varja csipkedi véresre szívem,
a hitem ad reményt, hogy lehetek a karjaidban még, kedvesem!
Remélem, nekem ad az Isten még, hisz a remény mindig él!
Szívem érted dobog, érted sír,
zokogva téged hív éjjelente, a sötét éjszaka néma csendjében!

Gyere kedvesem, bújj mellém,
hogy öleljelek át,
oly lágyan, mint ahogy
a nyári szél öleli a búzakalászát,
ahogy fodrozza a tó vizét, majd simítja lágyan simára,
érezd kedvesem a csókom
mézédes ízét, ahogy én érzem vágyad izzó érintését!
Gyere kedvesem, hiányzol nagyon, ha nem vagy velem, ha nem látom vágyakozó

Esik az eső,
a véget nem érő,
kopog az ablakon,
lecsorog a fákon, a falakon!
Kop-kop, kopog az eső, nem adja fel ő,
ma ő a nyerő!
Issza mohón az anyaföld,
hisz oly régen várta már
a csendes, áztató esőt,
nem vihart, a fákat tépőt, házak tetejét rommá döntőt!
Megjött a várva várt eső,

Kérlek, ne hagyj így egyedül,
ne hagyj árván,
én itt vagyok,
a szívem rád vár!
Két karod oltalma,
lelkem temploma,
szíved dobbanása,
szívem megnyugvása!
Ne hagyj egyedül,
oly jó ma is veled,
egykor a szívem
adtam neked!
Gyorsan telnek az évek,
vannak még szép remények,
dédunokáink szemében

Eljött idén is a szeptember,
sárgulva hullanak már a falevelek.
Rövidülnek a nappalok,
de hűvösek az esték
és a hajnalok!
Ködpárásak a hajnalok,
még melegek a nappalok,
még ontják virágaikat
a muskátlik és az őszirózsák,
de a gólyák és a fecskék már gyülekeznek
és rövidesen messze szállnak!

Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra,
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK...
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK...

Tarka lepke száll virágról virágra,
reméli,
hogy rátalál ma a párja!
Tarka lepke táncot jár a nyári szélben,
átöleli őt az esti csend csillagfényben!
Én áhítattal nézem szépségét,
átérzem vágyát és reményét!
Szárnyán a csillagok fénye aranyszínben csillog,
szívében boldogság érzése ragyog!
Párjára vár a színpompában ragyogó lepke,