Már egy hete csak a mamára gondolok
mindig, meg-megállva,
nokedliszaggatóval kezében
ment a konyhába, ment serényen.

Én még őszinte gyermek voltam,
hát hamar azt is elgondoltam,
gyorsan legyen kész mára,
kezdjen bele palacsintába.

Fűzfák árnyékában
csörgedező kis patak,
mint lányok hajában,
fényes szatén szalag.

Kavicsokat görget,
egyenget simára,
kanyarog erdőben,
lehull egy sziklára.

Falevél csónakot
ringat a tetején,
ahogy átfolyik
a fűzfák ligetén.

     Az újságot lapozgattam a parkban egy padon, kerestem benne előző nap megírt cikkemet.
     Valami bekerült a látóterembe, először nem is tudtam eldönteni, hogy mi az, de aztán kitisztult a fókuszom, és láttam, hogy egy kéz, görbe ujjakkal fészket formál.

     Az érces hangú madár minden hajnalban az ablak előtti fán kezdte napüdvözlő énekét.

     Nagyapámat, aki négy nyelven beszélt, nagyon szerettem. A meséit, és ahogy fúrt, faragott, tevékenykedett a ház körül, miközben nagyanyám a világ legfinomabb palacsintáját sütötte nekünk. Minden nyaramat velük töltöttem, alig vártam, hogy láthassam őket. Ősz haja és ősz körszakálla volt, ráncos arcából kék szemei pedig mindig mosolyogtak rám.

Éveink csak múló pillanatok,
tükörbe nézünk, arcunk változik,
ki vagyok én, jön a kérdés,
mert a kor itt ólálkodik.

Mint egy parttalan folyó,
az idő úgy sodor tova,
mi kapaszkodva múltunkba,
érezzük milyen mostoha.

Éveink elillannak,
itt maradnak terveink,
sorsunk árnyékként követ,
és csak gyűlnek terheink.

A halál nem zárja be, csupán nyitja a kaput,
nem a vég, hanem egy új kezdet,
az álom, mi új álmot szül,
csak kér egy kis csendet.

A lélek örökké körbejár,
akár a mag, új virágokat ont,
vagy a fa, őszi levelét eldobva,
tavasszal új rügyeket bont.

Messzi hegyek közt születtem egykoron,
csillogva szöktem át völgyeken, dombokon,
utamat állták hatalmas sziklák,
melyek lassítottak, erőmet szívták.
Társaim jöttek, egymást segítettük,
száraz sivatagot virágossá tettük,
vízesések alatt voltunk kicsi tavak,
áradó vizünktől továbbfutó patak.
Öntöztek belőlünk kiskertet, földeket,

Kőfalak árnyas rejtekében,
vastag mohatakaró alatt
az idő mindent eltakar,
lassan emlék sem marad.

Kíváncsi szemek nem nézegették,
kutató kezek nem keresték,
csendesen pihenhetett,
míg egyszer felfedezték.

Magányos vándor az erdő mélyén
rátalált erre a csodára,
apró sátrát felállította,
és ott maradt éjszakára.

Nyári szünetekben, mindennap a strandon,
nem is kellett semmi, csak türcsi a parton,
ajkunk olyan sokszor kékre színesedett,
majd a napon lassan visszamelegedett.

Jó, ha tíz forint volt minden költőpénzünk,
néha a kasszánál ügyesen beszöktünk,
akkor jutott nekünk három gombóc fagyi,
meg az üdítő is, málnás ízű Bambi.

Kolostorban zengő szerzetesi ének,
fogadalmuk az volt, mindig hitben élnek.
Dolgoztak napestig, közben imádkoztak,
szellemük békés volt, sokat mosolyogtak.

Erdő körülöttük őrizte a csendet,
ők pedig szerették az isteni rendet.
Évtizedek múltak, századokká váltak,
csendjük semmivé lett, hangosabban jártak.

     Ilyen sűrű ködre még öregapám sem emlékezett, szokták mondani, hát eszembe jutott, hogy régen talán köd abszolút nem is volt, hiszen nem beszéltünk róla soha. Annyi minden másról viszont igen. Ezt majd legközelebb.
     De most a szomszéd házig is alig lehetett látni, csak a tető körvonalai sötétedtek.

Egy aprócska ló húzott egy szekeret,
megálltak felnőttek, csodálták gyerekek,
patkója kopogott az aszfalton,
ahogy haladtak végig a városon.

Gyorsan, szaporán lépkedett,
az autók közt kicsi volt, olyan elveszett,
vajon hányat lépett, magamban számolom,
kopogó lépteinek dallamát fülemben hallgatom.

A sétáló embereket nézem,
a bágyatag napsütésben,
míg a teraszon kortyolom kávém,
eltakarja a fényt egy árnyék,
lassan elered az eső,
gyorsabban kopog a sok cipő,
színes esernyők nyílnak,
a felhők pár percig sírnak.
Arra jön egy csavargó,
látszik már nem szomjazó,
kabátjából borosüveg kandikál,
egy üres padhoz sántikál.

Eszembe jutott iskolám,
a kopott padok,
megszeppent gyerekek,
az első napok.

Ültünk ott vigyázzban,
kezdődött a tanítás,
de csak ha elhangzott,
tízszer tíz az száz.

Szorzótábla végig,
reggelente együtt,
fél év alatt könnyen
a fejünkbe véstük.

Versenyt futsz az idővel,
kergeted a holnapot,
sietteted a perceket,
elhagyod a tegnapot.

Hova lett tíz, húsz év,
hiába keresed,
röpke gondolatként,
alighogy megleled.

Egy élet így múlik el,
egyetlen pillanat,
könyörtelen és gyors,
csak emléke marad.

TM

Ma reggel elaludt a nap,
meghagyta bús hangulatomat,
minden szürke és unalmas,
még a kutyák is éppenhogy ugatnak.
Közben eleredt az eső,
ez sem hozza meg jókedvemet,
járda mellett a kis barackfa
szélben ringva hiába integet.
Felhő pihen meg a hegy tetején,
lassan a völgybe hömpölyög,
mintha szekéren tolnák