Késő délután jártam arra,
a nap sugara búcsúzott,
egy padon ültem egyedül,
amikor megszólított.
Kivitte a kiserdőbe
eltemetni a kutyát,
most leült, arra gondolt,
mond érte egy imát.
Megérdemli, jó barát volt,
sok évig a társa,
ő volt, aki minden este
úgy haza várta.
|
Legyen szíved mindig tiszta,
ne hagyja el hazug szó a szádat,
de soha ne hajts fejet akkor,
ha szidnak, vagy ha bántnak.
Tegyél jót, ha tudsz, mindenkivel,
ne nézd, hogy érdemes-e rá,
ne bánkódj, ha hálát nem kapsz,
miatta ne válj szomorúvá.
|
Március a rügyet hozó,
tavaszt ígérő,
galambokkal turbékoló,
napfény dicsérő.
Nagyon várt szép kikelet,
a megújulás,
megtelnek a ligetek,
jöhet a kirándulás.
Ködruhás reggelek helyett
fényes napkelte,
hegyek, völgyek felett
bárányfelhők serege.
Ibolya illatú mezők,
hangos madárdal,
lombot növesztő erdők,
|
Kemény a föld, nehéz a lapát,
próbáljuk meg inkább a kapát,
sok a gyökér, de ásni kell,
izzad a hát, feszül a mell.
Két méter mély, de messze van,
itt vagyok már talpig sárosan,
erre senki, még egy árny sem jár,
készen kell lenni, Pali bácsi vár.
|
Jártál már erdőben,
csillagfényes éjjel,
hallgattad, hogy suttognak
dús lombok a széllel?
Ültél a patak partján,
szép tavaszi délután,
szaladtál egy szikrázó
szitakötő után?
Hallgattad egy kis tónál
a békák kórusát,
láttál már legelésző,
békés őzsutát?
|
Légy felhő, mely ölel,
cirógató szellő,
tó, mely lágyan ringat,
langymeleg eső.
Akár puha párna,
olyan legyen karod,
a világ legszebb hangján
szóljon esti dalod.
Légy a meleg fészek,
mi megóvja, védi,
rejti, ha gonosz a világ,
vagy rút vihar éri.
|
Saul földje volt a hazám,
ott élt anyám és az apám,
ott voltak a gyökereim,
ott nyugszanak öregeim.
Diófa állt az udvarán,
árnyékát borította rám,
kertjében sok minden termett,
megtöltött pincét és vermet.
Csodás földje magot várja,
de már csak fűnyíró járja,
szép és gondozott ott minden,
de múltjának nyoma sincsen.
|
Öreg fának gyökerei
hosszúra nyúlnak,
koronáján lombok között
ősi regék bújnak.
Törzsét szelek és viharok
keményen megedzették,
apró ág, ha nem volt erős,
azt biztosan letörték.
Formálódott, oly nagyra nőtt,
nyáron árnyékot adott,
rajta ringó kis fészekben
sok fióka tátogott.
|
Vajon ki mondta először,
hogy teremtsünk embert?
Mi ihlette meg
a teremtő mestert?
A világegyetemnek mely bugyrában,
melyik apró, eldugott zugában?
Mit gondolt, mikor művét megalkotta,
hogy pont ezt a formát választotta?
Tudta végül, mire vállalkozott?
Unatkozott vagy szórakozott?
Egy rejtély, talán örök titok marad,
|
A hajnal lassan kitárja kapuját,
halvány fény botorkál az ég alján,
bejárja a környék minden zegzugát,
aranyba borítja az egész határt.
Még álmosan üdvözlöm az új napot,
varázslatos színeit csodálom,
tegnap még kergettem a holnapot,
ma már teendőim számlálom.
|
Pár csirke kapirgált az udvaron,
amikor arra jártam,
kopott, festékes kapuját,
majd a nyikorgó ajtót is,
egy nyáron szélesre tártam.
Fogatlan szájából dőlt a nevetés és a szó,
öröme oly nagy volt, hogy újra van látogató.
Főzte volna legszebb kakasát,
de megállítottam dolgos kezét,
ő így is szította a tűzhely parazsát,
|
Buszváróban a padon,
egy nadrág kiterítve,
nem tudni, hogy maradt ott,
tán valaki levetette?
Megnézték, kik arra jártak,
de végül mentek tovább,
nem akarták hazavinni
más otthagyott tulajdonát.
Hideg szél fújt, eső esett,
megázott és megfagyott,
pár nap múlva a napsugár
langymeleget juttatott.
|
Hívták, hát menni kellett,
anyja sírva búcsúzott,
testvére a kezét fogta,
menyasszonya zokogott.
Vigyázz fiam, ne menj oda,
hol a golyó rád talál,
idehaza, hisz jól tudod,
egész család visszavár!
Kedves bátyám, megyek veled,
őrizlek, vigyázok rád!
Hogy jöhetnél, maradj itthon,
te leszel a férfi már!
|
Még hiszek a szóban,
a kimondott ígéretben,
még hiszek a jóban,
a régi értékrendben.
Bűvös szóval, tettel,
tán be lehet csapni,
de ki él hamis szívvel,
számot kell majd adni.
Toltak az arcomba
sok-sok hazugságot,
el is fedte harsogva
a valós józanságot.
|
Vízcseppek vájnak utat az ablakomon,
apró tócsákban összegyűlnek,
míg könnyeznek, nem tudom,
örülnek annak, hogy egyesülnek?
Szirmokat fújt tova a szél,
elveszített tavaszi díszletet,
megkondult a torony harangja,
hozott messziről híreket.
|
Ősz haját kendő takarta,
takaros kis kontyba rakta,
csökkent az éveinek száma,
ha néha egy fodrász levágta.
Az elmaradhatatlan kötény,
mi védelmet borított körém,
zsebében mindig volt valami
finomság, egy kicsi hazai.
|
Álmomban harcoltam,
de nem karddal, fegyverrel,
csak a rútul rám hömpölygő
éjfekete rémekkel.
Kergettek, én futottam,
de ólom lett a lábam,
ránéztem, mi oka van,
hát leragadt a sárban.
Kezemmel nem találtam
életmentő kötelet,
rám zártak egy rettenetes
kőből rakott fedelet.
|
Öreg kastély, ami szép volt,
még falai állnak,
köztük talán senki más,
csak holt lelkek járnak.
Hova lett a szépsége,
hangulatos bája,
parkjának vigyázott kertje
és sokszínű fája?
Elhagyták a gazdái,
talán meg is haltak,
nem maradtak itt mások,
csak fekete varjak.
|
Tolom a szekerem,
ha elakad a sárban,
letörött, nem lelem,
elhagytam a szárnyam.
Mindenhol keresem,
udvaron és házban,
mezőkön, hegyeken,
vizeken és nádban.
Addig míg nem lelem,
birkózok a sárral,
magamat nevetem,
hátamon a zsákkal.
Egyszer majd leveszem,
az lesz, mire vágytam,
völgyeken, hegyeken
|
A sarkon befordult a tavasz,
de télanyó útját állta,
mit akarsz te kis ravasz,
még én vigyázok a tájra.
Menj vissza a házacskádba,
kell ide még egy kis hó,
a sok gyerek várva várja,
mert szánkózni oly jó.
A tündér nagy bánatosan
így visszaballagott,
számolgatta a napokat,
és addig álmodott.
|