Nyitva az ajtó, talán rám várnak,
vagy rossz napja van gazdájának,
már beenged bárkit, aki arra jár,
vagy nincs mit titkolni, nem kell a zár.

Üres a ház, elköltöztek rég,
még ablakán döngicsél egy légy,
a porban ott vannak a lábnyomok,
és egy kis dobozkát rugdosok.

Régi úton járva emlékezem,
magamat látom ott sétálva,
hazafelé az iskolából,
táskámat kezemben lóbálva.

Soha nem volt semmi sürgős,
lassan, játék közben ballagtam,
meg-megálltam a patakparton,
víz csobogását hallgattam.

Riadt kutyák kertek alatt
keservesen vonítanak,
talán rosszat álmodhattak,
ki tudja, mert nem hallgatnak.

Lelkek járják a vidéket
holtak napján csendesen,
keresik az életüket
elhagyatott helyeken.

Holdvilágnál halvány fényre
sátor borul, ködlepel,
nem lelik a nyugodalmat,
békétlenül hunytak el.

Egykor lágyan ringatózott,
hullámokon hánykolódott,
kikötőket látogatott,
messze úszott, hazajutott. 

Rozsda ette, elkoptatta,
meg lett számlálva a napja,
partra húzták, kikötötték,
majd elhagyták, elfeledték.

Jött sok tél és egyre kopott,
szaporodtak rozsda foltok,
többé nem engedi el a folyó,
befagyott a kicsi hajó.

Mivé lesz egy ház, ha kihal belőle az élet,
minden, mi volt, az enyészeté lesz,
visszaveszi az erdő, mit elvettek tőle,
csak falak maradnak, indával benőve.

Tölgyek, fenyők közt megbúvó romok,
néha azt érezzük, sok ott a titok,
pedig csak elhagyott, nem lakja senki,
egy régi hangulat fonja át, körbelengi.

Találtam egy hidat,
de nincs alatta patak,
kiszáradt a víz,
többé már nem szalad.

Deszkája megkopott,
kicsit meg is rogyott,
kéz a korlátján már
többé nem hagy nyomot.

Zöldes bársonnyal
benövi a moha,
a fényes szegeket
megeszi a rozsda.

Hova lett a múló idő, nem lelem,
elnyelte valami hatalmas végtelen,
eltűnt, csak kergetem, keresem,
merre van a jövő, érkezik, teremtem.

Magamnak a sorsomat álmodom,
nem mindegy, siratom vagy táncolom,
a boldogtalanságom gyászolom,
vagy a boldogságomat számolom.

      Amikor felébredt, először nem tudta, hol van. Teljesen elgémberedtek a végtagjai, nem tudta kinyitni a száját, mert fel volt kötve az álla.

Messze szálló ökörnyál
mutatja, ha a pók útra kél,
elviszi új hazába,
új tájra az őszi szél.

Hajnali harmatgyöngyök,
szivárványt fest rá a nap,
és ez olyan csodaszép,
csak az nem látja, aki vak.

Agancsok csattogása
megtöri a csendet,
szarvasbikák harca és hangja
az egész erdőben zengett.

Elmúltak a nyári napok,
kergetőznek a falevelek,
lombfúvóval a kezében
tereli a szomszéd gyerek.

Kutyája játszik vele,
rúgja szét, mit összefújt,
közben bőszen megugat
mögötte egy rút varjút.

Mosolyt csal az arcomra,
ahogy figyelem őket,
szép pillanata ez
a késő, langyos ősznek.

Rózsaszín felhők úsznak az égen,
tündérek szállnak virágzó réten,
soha nem esik, mégis zöld minden,
betegség, halál, többé már nincsen.

Álmodhatsz magadnak egy szép világot,
selyemcukorkás boldogságot,
mindent, mi kellene néked,
mindent, ahogy kellene élned.

Mily kórság ette lelkét ennek a világnak,
itt már alszanak az angyalok, hogy nem vigyáznak?
Mi történt az emberrel, miért ilyen balga,
nem tudja, hogy kezében a nagyvilágnak sorsa?
Miért engedi, tűri a Teremtő,
miért nem szól, hogy ember ébresztő!
Önmagadnak ne légy ellensége,
jóra teremtettelek, békességre.

Katinak elromlott az autója, és azzal szembesült, hogy bizony reggel busszal kell menni dolgozni. Egész este a menetrendet böngészte, felhívta a barátnőit, akik mind ismertek egy-egy buszsofőrt, és immáron reggel a buszindulás teljes tudatában várt a megállóban.

Narancsos alkonyban néma árnyak,
hullámok simogatják lábukat,
a nap utolsó sugarában állnak,
mely elhozza végső álmukat.

Búcsúznak a földi élettől,
holt lelkek ők, magányosak,
nem látják a földi szépséget,
aranyhomokot és sirályokat.

Rozsdás lett a kapu,
alig engedett,
kulcsa, ki tudja már
mikor, elveszett.

Minek kéne zárni,
rég nincs ott már semmi,
értéktelen minden,
mit el lehetne vinni.

Ami kincs ott maradt,
már csak nekem számít,
emlékeket őriz,
és szívemet fájdít.

Nem keresem azt,
ki sose hív engem,
nem hiszem, hogy ettől
bús dalt kéne zengnem.

Meg vagyok nélküle,
megmaradt a mosoly,
mindegy, hogy az barát,
vagy egy hűtlen rokon.

Ha eddig nem keresett,
nem is hiányoztam,
nem zokogom éjjel teli
párnám magányomban.

Mikor világra jöttél,
nem szóltak üstdobok,
legfeljebb a szoba
lámpája pislogott.

Talán nem is vártak,
nem örültek néked,
nélküled is nehéz,
bús volt már az élet.

Hiába, te sosem
voltál benn a tervben,
cseperedtél mégis,
mint gyomok a kertben.

Kezdődnek a hideg napok,
keresem a nagykabátom,
jönnek a hajnali fagyok,
elküldeném, még nem várom.

Öreg hölgyek évszakával
kiegyeznék egész évben,
langyos őszi éjszakában
maradhatna voltaképpen.

Itt kellene velem éljen,
míg színeit megcsodálom,
hova siet, nem is értem,
most kereshetem a kabátom.