A bántó szó, mint rozsdás szög,
a szívbe fúr, kiolt minden fényt,
árnyékban pereg a gondolat tovább,
marad a csend, múlik a remény.

Belső sikoly kavarog benned,
rideg tükröt tart a világ,
hol hegy volt egykor, most kő marad,
s csak a fájdalom növesztette virág.

A bánat, mint szélben a por,
száll, kavarog, fel nem oldódik,
nyomot hagy maga után,
gyenge falak közt repedés nyílik.

Tükör ez tán, mutatja, mit hordozunk,
s mit képes a lélek elengedni,
árny és fény, kéz a kézben jár,
egyikből fakad, a másik segít csöndesedni.

És egyszer csak a sebben fény lobban,
a csend gyógyít szelíd szavakkal,
a könnyek forrása tisztára mos,
a szeretet új erővel magasztal.

A szív lassan újra tanul szeretni,
sebek helyén virágok nyílnak,
bántás nyomán ragyog a lélek,
s fényben él tovább, mint csillag.

TM