Ha sírnod kellene, akkor is nevess,
arcodra kemény álarcot növessz,
úgysem érdekel senkit a bánatod,
kárörvendők gúnymosolyát így nem láthatod.

Többen vannak irigyek, mint kedvelők,
hátad mögött kibeszélők, nevetők,
mutogatnak, ha nem figyelsz oda,
fordulj el tőlük, nem kell a sok ostoba.

Odovába készülök,
nagyfiú lettem,
zsebembe pár papírzsepőt
biztonságnak tettem.

Kaptam egy szép papust,
zende is van rajtam,
reggel még egy pingallót
elrepülni láttam.

Itthon hagytam a dendét,
megvárja, míg jövök,
mellette az efo
figyel rá, mert köhög.

Betolakszik a múlt, a jelent piszkálja
az elme mély bugyrából az álomvilágba,
minden sóhaj, minden újabb gondolat
tekeri az elveszített fonalat.

Az emlék, mely nem hagy nyugodni,
az éjszakát kergeti, hajnalig tud suttogni,
követeli, hogy hagyd el a jelent,
mert az neked semmit nem is jelent.

Kicsi fészek eresz alatt,
benne sárga csőrök,
közelében faágain
ott ülnek az őrök.

Vigyázzák a fiókákat
gondos madárszülők,
a környéket, háztetőket
folyton felügyelők.

Dolgoznak és hordják
a finom eleséget,
legyen bármely kicsi a száj,
annál jobban éhes.

Jóslatok, jövendölések
borús jövőt festenek,
pokol bugyrát ígérik 
az itt maradt lelkeknek.

Komor felhők az égen,
sivár lesz szép világunk,
sokáig nem látunk napot,
elhervad a virágunk.

Torkodat levegő fojtja,
por marja a szemedet,
nem lehet elbújni tőle,
szorítja lélegzetedet.

   Dávid bácsi egyszerű ember volt. Ha valaki arra ment, ahol lakott, ezeket hallotta tőle: A varnyak egyék meg ezt a meleget! Gyün az esső! A szemeszőre hétszentit, már megint nem talál be a Riska!

Sánta lábán félretaposott cipő,
karcos szemüvegén nyomot hagyott az idő,
kopott kabátja vállát húzza,
látszik az élet ütötte, rúgta.

Mosolyog, ha hozzá szólnak,
hálás minden kedves szónak,
megkérdezi, mit segíthet,
viccet mesél, megnevettet.

Fürgén szedi lábát az idő,
repülnek a hónapok,
oly gyorsan lesznek
holnapból tegnapok.

Az öröklét ígérete
megbocsájtja sietségét,
letörli homlokáról
gyöngyöt hozó verejtékét.

Az emlékek takarója
már rongyosra szakadt,
a régi tűz is kialudt,
hűlt hamu maradt.

Pók szövi ezüst hálóját,
denevér lóg az ereszen,
kutyák ugatnak az udvaron,
én a holdat kémlelem.

Rám szól egy bagoly,
talán zavarom,
pedig a holdat
biztos nem takarom.

Néha lehull egy csillag,
nyomot hagy az égen,
pillanatra látom,
lélek ül a fényben.

  A függönyök még be voltak húzva, egy kicsi résen keresztül nézte, ahogy a zsúfolásig megtelt nézőtéren beszélgetnek, helyezkednek, mindenki keresi a legjobb rálátást a színpadra. Julie izgult, szinte az egész város itt volt. Pisszegtek neki, hogy foglalja el helyét, gyorsan leült a karosszékbe, kezébe vette a hímzőrámát, és elhúzták a függönyöket.

Már a sarkon járt a tavasz,
de megtorpant hirtelen,
mert ott állt még a tél
erősen, hidegen.

Pedig úgy vártam,
hisz megmutatta magát,
pár napig fogasra került
a vastag télikabát.

Hol vannak az orgonaillatú esték,
a langyos eső áztatta föld,
bimbók és nyíló virágok,
az üde, ébredő zöld?

Ha bántottak, csak sírj,
engedd ki könnyedet,
ne hagyd, hogy mérgezze
sokáig lelkedet.

Ne fájjon a szív,
ne gyötörjön hát,
ha igaztalanul
ér téged a vád.

Rázd le, mint télen
válladról a havat,
hiszen ezek úgyis
csak a buta szavak.

Morcosan keltem reggel,
visszahúzott az ágy,
de menni kell, szólt vekker,
kelj hát, mire vársz?

Nem tartott soká a kávé,
adta a lendületet,
még éppen utolértem 
a menekülő szürkületet.

Ücsörögtek a rigók,
pillanatra megálltam,
velem együtt milliók 
csinálják ezt utánam.

Járta a környéket,
keresett, kutatott,
morgott, ha ránéztek,
vagy hangosan ugatott.
Félt, mert bántották,
ütötték és rúgták,
nem simogatták soha
a gubancos bundát.
Harcolt az ételért,
küzdött az életért,
szenvedett az el sem
követett bűnökért.
Ebben a rideg,
keserű világban,
langyos nappalon,

Hol vannak a gyökereink,
oly messzire nyúlnak,
van számunkra üzenete 
ennek a régmúltnak?

Tanulunk a hibákból,
okos józanságot,
vagy kergetjük továbbra is 
a múló délibábot?

Évszázadok kerekét
meddig forgatjuk,
rongyos az ülepünk,
meddig titkoljuk?

Bandukolt a poros úton,
kalapját szemébe húzta,
ősz haja a vállát verte,
hova tart, maga sem tudta.

Soha nem volt otthona,
mindig az erdőt járta,
talán hazatért volna,
de senki nem várta.

Lassan ment így tétován,
görbe hátát nap perzselte,
ballagott megfáradtan,
rézfokossal a kezébe'.

Mély nyomokat hagy
ráncainkban az idő,
elkopik, mint lábon
a vékony talpú cipő.

Hova száll, hova fut
oly gyorsan az élet,
néha már lemarad,
kifullad a lélek.

Sarkunkban ott liheg,
majd elhalkul az ének,
ha utolér és átkarol,
vége a mesének.

Elballagott mellettem az idő,
hozta mélyülő ráncait,
kezembe rakta emlékeit,
rég elfeledett koloncait.

Már másként látom azt a kort,
másként élném, ha tehetném,
az álmokat csak álmodnám,
de már nem kergetném.

A rozsdás kertkaput
magam után bezártam,
elrepülő ifjúságom
mögöttem hagytam, lezártam.