Üdvözlöm a napnak gyógyító melegét,
a langyos eső éltető cseppjeit,
a lengedező szellő hűvösét,
testünk szomját oltó vizeket,
az esti égbolton a színeket.
Az erdőknek minden fáját,
a mezők csodás, nyíló virágát,
a fehér hótakarót, a sivatag porát,
hegyeken a csillogó zúzmarát.
Ha körülnézek, csak szépséget látok,

Költők, ti meglátjátok a szépet,
halljátok a halkan fújó szellőt,
az égen a szivárvány kapuját,
a finoman fodrozódó felhőt.
Ti lelketekben hordozzátok a jót,
a magasztos szavakkal teremtést,
megmutatjátok vak szemeinknek
az élet csodás rejtelmét.
Szeretitek a ragyogó napsütést,
ablakon kopogó esőcseppeket,
a gyorsan rohanó időt,

Halkan pengettek egy gitárt,
bűvös hangja messze szállt,
a kis szökőkútnál turbékolt egy galamb,
és megszólalt a távoli harang.
Nyíló virágok között sétáltam,
meg-megállva szépségüket csodáltam,
ma oly jó volt velem a világ,
hallottam egy régi melódiát.
Kedves, szép emlék egy nyári napon,
csillogó fények játszottak hajadon,

Fegyvert adtak kezébe,
védje meg a hazát,
nem hallotta senki
tiltakozó szavát.

Vitték, nem kérdezték,
végzett-e iskolát,
lényeg, hogy találtak
egy újabb katonát.

Mászott lövészárokban,
életét féltette,
haza akart menni,
a sereg nem engedte.

Ha nem jönnek gondolatok,
ugyan mire gondolhatok,
hova mentek, hova tűntek,
tán valahol máshol gyűlnek?

Kicsúfolnak, gúnyolódnak
azok, amik itt maradtak,
mondókába beragadnak,
végül messze elszaladnak.

Megpihenek és megvárom,
tán elmúlik a rímálom,
visszajönnek, sorakoznak,
nekem új örömöt hoznak.

TM

Rossz álomból ébredő reggel,
kávé után tapogatózó kéz,
az ember csak ül némán,
míg magához nem tér.

Letisztulnak a gondolatok,
helyre kell tenni mindent,
a furcsa álom messze illan,
többé hatalma nincsen.

Feledésbe merül a félelem,
elűzi a napsütés,
felülírja az emlékét
a mindennapi létezés.

TM

Gyertyák fénye mutat utat,
kivilágított temető,
sok emlék e sírok között
eszembe jut, jön elő.

Egy nevető, mosolygó arc,
a simogató, meleg kéz,
egy csésze forró teát,
egy illatot felidéz.

Papucsban és otthonkában
mindig dolgot kereső,
kertjében kiskapájával
puha földet egyengető.

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért.
   Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani. Keze ügyében volt egy cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt.

Éjszaka egy árny kopogtat,
kint maradtam, engedj be,
ott a helyem az ajtón túl,
nem egyedül elveszve.

Menj dolgodra, nincs itt helyed,
már nem ide tartozol,
neked is az lesz a legjobb,
ha szép csendben távozol.

Ácsorgott még egy darabig,
bebocsájtást nem kapott,
minden ajtó zárva maradt,
hiába is kopogott.

Itt az ősz, egérke fázik,
melegre, ruhára vágyik,
kérdezi a falevelet,
belőled ruhám még lehet?

Sajnos, az én időm lejárt,
száradok, hagyom el a fát,
beborítom majd a földet,
nem találsz itt többé zöldet.

Kérdezi az öreg pókot,
szőnél nekem egy pokrócot,
betakarnám vele magam,
nem fázna meg a négy lábam.

Hangja, mint varjú károgása,
mondja a magáét hangosan,
oly nagy a problémája,
elmerül a bajokban.

Keskeny szája, ha nyílik,
panaszkodik vagy szid,
mindenre van rossz szava,
elhagyta már a hit.

Érhette sok keserűség,
rossz lehet az élete,
ezért olyan haragvó,
bánatos az éneke.

Köszöni, jól van,
felel a kérdésre,
majd panaszkodni kezd,
főleg a térdére.

Néha jön a fájdalom,
de csak menni kell,
sok a lépcső, hiába,
az emeletre fel.

Úgy fájnak a kezei,
nehéz a szatyor,
pedig megpróbálja,
hogy keveset pakol.

Ráncos arcán múló idő,
csendesen ül, hallgat,
nem tudni, hogy örül vajon
az újabb, hosszú napnak.

Körme sárga a dohánytól,
oly sok éve szívja,
megnyugtatja, elfoglalja,
míg tüdeje bírja.

Egyedül van, senki nincsen,
aki meghallgassa,
levest főzzön, gondoskodva,
ruháját kimossa.

Öreg szarvas sétált az erdőben,
ez az ő hatalmas birodalma,
ismert minden fát, minden bokrot,
itt élt őse, vén öregapja.

Ez az utolsó ősz életében,
itt vannak már a fiatalok,
orra érzi a levegőben,
hogy kezdődnek a viadalok.

Törött lábú galamb
leszáll, ételt kér,
közelebb jön, óvatos,
még gondolkodik, fél.

Vicces a járása,
fejének bólogatása,
az utasok többségének
ez a szórakozása.

Nincs nálam semmi,
mit tőlem kaphatna,
tovább megy a peronon,
lassan, totyogva.

Különböző vonatok
érkeznek, indulnak,
sorsok és életek
térülnek, fordulnak.

Sokszínű emberek,
feketék, fehérek,
csomagok, bőröndök
utazásról mesélnek.

Aluljáróban énekel,
hangja messze száll,
de mindenki nagyon siet,
senki meg nem áll.

   Ha valaki kalandot akar, nem kell elutaznia keletre, vagy a dzsungelbe, megteszi azt a magyar vasút is. Ha nem veszed túl komolyan, meg elegendő időt hagysz az útra, akár szórakoztató is lehet. Hát minket jól elszórakoztattak, azt megmondom.

Égette már talpam forró homok,
gördültek kavicsok cipőm alatt,
kövek is igazgatták a bokám,
és jártam sárban, mely rám ragadt.

Az őszi avart jobban szeretem,
a zizegő száraz leveleket,
az éjszaka lehullt friss havat,
a reggel roppanó hópelyheket.