Árnyékban ülök, nem kérdezek,
ahogy múlnak a napok, figyelek,
lépések nélkül járom tovább
a csend mögötti szavak nyomát.

A nap rám süt, de nem melegít,
a fény rajtam már úgysem segít,
lassan kifakul itt minden szín,
a világ súg, de ez csak felszín.

Tenyeremben repedés fut,
térkép a múltból, és jövőbe út,
ránézek, s nem tudom, mit jelent,
de érzem, valamit nekem így megüzent.

Számok tengerében elveszetten állok,
egy apró jelre, valamire várok,
próbálom megfejteni, de feladom,
nem győzött meg a szám és a tartalom.

Szervusz öreg barátom, rég jártam nálad,
tudod, már lassan megyek, a lábam hamar fárad.
Köszöntelek szeretettel, lehajolnék hozzád,
de nekem is nehezebb lett minden egyes faág.

A csend már nem titkot rejtő fátyol,
csak ül velem, akár egy régi barát,
nem kérdez, csak emlékeztet,
és mesél sok csodát.

Nem kell elfelednem a múltat,
békén hagy, ha nem keresem,
úgyis tudom, mit suttog,
hangok sem kellenek nekem.

A hajnal harmatot lélegzik,
a fák között álmos fény csorog,
egy rigó szól hangosan,
valahol kávéfőző kotyog.

A madár nem nekem dalol,
de tetszik a zenéje,
benne van minden öröme,
és vele van békéje.

Ül az ágon a fekete árny,
lágyan ringatózik,
míg hallgatom, egy régi nyár
lépdel felém, belopózik.

Elveszett hang voltam a zajban,
sóhaj egy sötét hajnalban,
mosoly mögé bújt fájdalom,
mert elbujdokolt a vigalom.

Életem során jöttek a bírák,
szívemben ezért sok volt a sírás,
de tudtam, egyszer csitul a vész,
s a csendből egy új dallam kél.

Hajnal pirkad, csönd lebben,
fény játszik a reggelben,
város zaját messze hagyva
elindulunk lassan rajta.

Ösvény kanyarog, fűben harmat,
madárdal közt minden hallgat,
táskánkban víz és az álom,
hegyek várnak túl a tájon.

Ág hajol le, moha illat,
patak surran, követ mozgat,
szél mesél az ágak között,
lépésünk így hoz örömöt.

Ha világgá mennék,
mi jöhetne velem?
A könyveim, mert azokat
nagyon szeretem.
Emlékeim, éveim,
percek és pillanatok,
melyek, ha hiányoznak,
belőlük választhatok.
Egy marék magyar föld
a legszebb erdőből,
hogy legyen mit markolni,
ha kifogynék az erőből.
Egy apró kavics
arról a dombos tájról,

   A vadász lapult egy bokorban, levegőt is alig mert venni.

Az este leplet terít a tájra,
apró lámpások gyúlnak,
a telihold ragyogása mellett
halványan hunyorognak.

Az égbolt bársonyán
egy csillag zuhanva kihuny,
egy kívánság megszületik,
és végtelen útra indul.

A hajnal még messze,
nem nyitja fel szemét,
minden pislákoló fény ígér
egy új napot, új mesét.

Balatoni nyár, vihar után sár,
haragos zöld víz, hínár rajta dísz,
lassan nyugvó hullámok, várakozó horgászok,
fagyisbódé nyitása, kislányok a hintába,
visszatérő forróság, felébredő szomjúság,
sétálgató emberek, szaladgáló gyerekek,
megnyugodott Balaton, napfény csillan lombokon.

A békés világot akarom,
hol csend vár és nyugalom,
de elrejtik, rá nehezen lelek,
pedig sok helyet felkeresek.

Végül mégis rátalálok,
körbeveszik vadvirágok,
ez más számára láthatatlan,
csak rám vár az álmaimban.

Erdő mélyén egy kis ház,
tornácán róka tanyáz,
padlásán egy bagolycsalád,
alig várja az éjszakát.

Nap szántott barázdát arcára,
hátán hordta puskáját,
kopott ingben, bőrcsizmában
járt az erdőn hajnaltájt.

Korán ment, este hazatért,
vigyázott a vadra, fára,
csendes helyen, elrejtetten
volt egy kicsi erdészháza.

Mama főzött, ételt pakolt,
kendőt tett ősz fejére,
ha készen volt az ebéd,
indult nyomban sietve.

Aki nem akar hallani,
annak hiába kiabálsz,
nem akarja megismerni
a szavak csendes igazát.

Szót érteni vele nem lehet,
hallgathatod visszhangját,
te mondhatod bárhogy,
nem érted a zsivaját.

Nem érdemes ordítani,
a csend legyen veled,
nyugalmad és békéd
ebben megleled.

Mezítláb járok a vízparton,
talpam alatt puha homok,
a csillagok nevetve néznek rám,
ahogy maradnak a nyomok.

Hullám csókol parti köveket,
harmat mosdatja a hajnalt,
csak a víz halk csobogása
dacol a csenddel, madárdallal.

Lépted alatt avar zizeg,
napfény csorog lombon át,
erdő mélye titkot mesél,
szél dúdolja dallamát.

Hegyen túl a völgybe nézel,
madár száll a kékségben,
csendes hegyek ott pihennek,
hósapkával békében.

Patak surran, követ görget,
fűben hever a gondolat,
ember itt csak boldog lehetsz,
távozzon el a harag.

Hallgat a szív, mint egy régi rom,
hol rég lehullt már minden szó,
nem zúg ének, sem panasz,
a némaság oly nyugtató.

Nem hall a világ, nem bánt a lárma,
kívül zord szél fúj, bennem a hiány,
ez a csend lesz magam határa,
hol nem fáj többé a magány.