Gomolyfelhők kergetőznek,
halk morajlás a távolban,
jelzés minden élőnek,
nagy viharral számolhat.

Szégyenlősen bújik a nap,
már nem érzem a meleget,
elhallgatnak a madarak,
sötétülnek a fellegek.

Fényes villám az égen,
jön hatalmas dörrenés,
túl egy ablak rezzenésen,
a hangos égi könnyekért.

Strandpapucsba kátrány ragad,
ég a hátad, sül a hasad,
legjobb csak a langyos vízben,
szivárványos nap tükrében.

Tíz forinttal jöttem strandra,
jó lenne, ha öt maradna,
pöttyös labda, fecskenadrág,
egyötvenért bambit adják.

Nem kergetőztek velem angyalok,
nem ringattak faragott bölcsőben,
de amit egy kisgyerek kaphatott,
enyém lett nagyanyám ölében.

Énekelt velem az esőben,
megcsodáltuk együtt a szivárványt,
sársüteményemet megdicsérte,
ragasztott velem papírsárkányt.

Virágok illata a nyárban,
dohos falak egy régi várban,
rothadó krumpli a pincében,
egerek padlás rejtekében.

Hagymát érzek a lépcsőházban,
friss kenyérszelet a kosárban,
út mellett elpárolgó benzin,
lekváros fánk a sütőtepsin.

Előveszem képzeletem zongoráját,
világunknak összes hangja az ihletőm,
mindent hallok, kacagását, zokogását,
csodálatos zenét kapok e kincsekből.

Felhők között az égi hangversenyterem,
hullámokból üstdobok az óceánon,
hallik minden réten, minden magas hegyen,
ahogy saját dallamom megkomponálom.

Hosszú nyomok a járdán,
csiga csúszott a nyálkán,
biztos párját kereste,
bokor alá vezette.
Kizöldült, frissült a park,
minden fű, fa újra hajt,
virágba borult a kert,
mi szomjazott, vízre lelt.
Apró madár fürdik a tócsában,
fiókának vizet visz a szájában,
örül az erdő, és a rét,
kisüt a nap, az ég is kék.

Azt mondják, kimérte a sors
mindenkinek, ami jár,
de sokat sírsz, mert ez jutott,
minden tiéd, ami fáj.

Nem érzed az igazságot,
látod annak több jutott,
a jólét asztaláról
mézeskalácsot kapott.

A nagykönyvben meg van írva,
az a törvény, annyit kapsz,
amennyit a tenyeredből
másnak nyújtasz, másnak adsz.

Álom és valóság keveredik,
sejtelmes árnyékként a látomás
messze száll, majd újra közeledik
az illúzió tépett mámorán.
Bús hangok kergetőznek bársonyán,
képek rejtik el a valóságot,
az elme zavarodott démonát,
míg keresgéled a bizonyságot.
Egyszer előjönnek csalódások,
messze tűnik a színes szivárvány,

Lépkedek a kétségek útján,
ennyi volt, és nincs tovább?
Valaha egyszer még meglelem
létemben a sok csodát?

Az élet elszáradt avarán
megtört sorsok ropognak,
hallom jajgatásukat,
nekik most mit adjak?

Nyújtanám feléjük kezem,
de ellökik, mást akarnak,
hiába adnám tört szívem,
csak sóhajtanak, jajongnak.

Kár, hogy nem látod dédunokádat,
kivel megáldott bennünket az ég,
kedves arca, mint az angyaloké,
hangja balzsam, akár a tiszta méz.

Tudom, szeretnéd, sétálnál vele,
fognád finom, puha kezét,
meséjét szívesen hallgatnád,
akár egy földöntúli zenét.

Junges Mädchen, liebe Mädchen,
hol a régi Balaton?
Sétálgatok csendes partján, magamban ezt kutatom.
Meleg napok, kockás plédek,
olcsó lángos, fagyizunk,
hosszú hetek, nyári szünet,
minden évben nyaralunk.
Sátor, matrac, sok konzervvel, Trabantba mind belefér,
Sokolhoz kell csak elmenni, ha kifogyott, elemér.

Hó takarja az erdőt, mezőt és dombokat,
tél hidege jégkristályokat osztogat,
tündérmese pálcái lógnak az ereszen,
nap melege még nem jut túl a hegyeken.

Nádszál próbál ellenállni a szél súlyának,
keményen pengeti dallamát húrjának,
kristályokon csillan a pillanat szépsége,
egyszer eljön a fagyos, hideg tél vége.

Sápadt arcú emberek
tétován járkálnak,
semmi nem sürgős,
fel-alá sétálnak.

Gyógyulásra várnak,
harcolnak a kórral,
vagy az öregségtől
küzdenek a korral.

Néha szót váltanak
másik sorstársukkal,
mi lesz ma az ebéd,
mi van fájdalmukkal.

Kilőtték a farkast,
mert eltévedt,
határt nem ismert,
átlépett.
Nincs helye itt vadnak,
kicsinek és nagynak,
pusztulnia kell,
élni nem hagynak.

Tervek voltak a fejemben,
rengeteg,
vágyak voltak a szívemben,
nagy hegyek,
lassan megszelídültek,
mára elcsendesültek.
Elfogytak előlem az utak,
a hegy is inkább untat,
nincs sietős dolgom,
legalább nem botlom.
Túlzottan nem ragaszkodom,
ha nem kell, nem kapaszkodom,
már csak figyelem a szépet,

Korhadó fatörzsek a süppedő avaron,
az erdő világát meg nem zavarom,
csendesen járok, néha leülök,
rigóknak, bár hamisan, visszafütyülök.
Szarvas agancsának helye a törzsön,
dörzsölte, hogy leessen, végre letörjön,
pocsolyában vaddisznó lenyomata,
piszkosan, sárosan ballagott haza.
Madarak hangosan megkiabálták,

Szavaid rímekbe szedve,
verseid könyvekbe gyűjtve,
megfigyelni a világot,
elmesélni, ahogy látod.

Szavakkal lehet bántani,
gödörbe, sárba lerántani,
mélységesen megalázni,
gyűlölni és utálkozni.

Szavakkal lehet szeretni,
egekbe, felhőkbe emelni,
dicsérni és elaltatni,
boldogságot, reményt adni.

Körbefutnak fákat,
falakat zölddel borítják,
magasra törnek a fénybe,
az erdőt körbefonják.

Indákat növesztenek,
öleléssel megfojtják,
rajta élősködnek,
erejét is elszívják.

Élni akarnak ők is,
bár másokon,
mindenhol látni belőlük
falun és városon.