Mitől ember az ember,
a hús, a csont, és a vér?
Mit teremtett a Mester,
tán egyszer agyunkba fér.

Mitől létezik ember?
Kitől, mitől lét a lét?
Hány cseppből áll a tenger?
Hány fűszálból a zöld rét?

Hol a lét pihenője?
Hol a nyugalmas élet?
Az ember teremtője,
tán soha el ne téved?

Utcai lámpások sorfalat állnak,
az esti csendben kémények pipálnak,
lassan leszáll a köd, takarja a várost,
árnyékok járnak késő éji táncot.

Kísértő lelkek járják az utcákat,
de nem, csak a sötétben tűnnek furcsának,
az egy késői gyalogos, vagy egy autó,
néha feljajdul egy kinyitott ajtó.

A hold fent mutatja magát az égen,
tán csodálkozik a sok denevéren,
köd borítja a kopár, kihalt tájat,
nem látni mást, csak fagyott, száraz ágat.

Valaki áll a hídon, magányosan,
mire vár, kire vár oly tanácstalan,
esténként árnyékká válik, lebeg,
lélekként keresi fel ezt a helyet,

Árván áll a tengerparton,
már sirályok lakhelye,
évek óta nem hajózik,
homokban az eleje.
Naponta még felkeresi,
nyugvóhelyét az a hölgy,
akinek a párját vitte,
hullámhegy és hullámvölgy.
Az utolsó útjáról már,
így üresen tért haza,
elnyelte a kapitányát,
egy fekete éjszaka.
Azóta vár, reménykedik,

Sír az erdő, dőlnek a fák,
hatalmas szép szál daliák,
motorfűrész úgy dolgozik,
el is fogynak már holnapig.

Fogy az erdő, vadak bújnak,
az erdővel együtt sírnak,
eltűnt a sok sűrű bozót,
nem látni már csak egy hollót.

Mesét írni nem is nehéz,
ha van benne egy tengerész,
vagy egy kislány az erdőben,
nyuszi család a mezőben.

Repítse el őt a szellő,
legyen nála egy esernyő,
gombaházban a lakása,
legyen jó tündér barátja.

Küzdjön meg csak a rosszakkal,
a csattogó agyarakkal,
tévedjen el feltétlenül,
sötét erdőben egyedül.

Ebben az erdőben, manók éldegéltek,
tündérek énekeltek, vígan zenéltek,
harkály kopogta fákon az ütemet,
mogyorót mókus vidáman csörgetett.
Madarak fütyülték, kedvenc nótáikat,
vaddisznók kérték táncra kocáikat.
Táncolt az erdő, bólogattak a fák,
nem láttak még soha ilyen csodát.
Ebben az erdőben csodák születtek,

Az idő indái befutották falát,
ablakain beköszönt az elmúlás,
kopott ajtaját többé nem festik le,
karnyújtásnyira van a végső megnyugvás.

Még várja az álmodni, pihenni vágyót,
a hímzett párna abban reménykedik,
hiába foszlott, varrása megfakult,
talán egyszer még ölelik, előveszik.

Mikor iskolába kerültem,
először félénken leültem,
első osztály, és ott a nagyok,
éreztem, milyen kicsi vagyok.

Tanár bácsi csendes volt hangja,
ijedt szíveket megnyugtatta,
félelmem hamarosan elszállt,
biztatón nézett az a szempár.

Ég a napmelegtől az Aranka karja,
gyorsan fog egy leplet, azzal betakarja.
Nincs nála a naptej táskája mélyében,
bujkál is rendesen, árnyas fák tövében.
Árnyas fák tövében, 10-12 óra
pedig neki nem is az lenne a dolga.
Nem messze üresen, vagy félig rakottan,
nagy teherautók álldogálnak sorban.
Ösztövér sofőr, hórihorgas orral,

Kisebb nagyobb kövek, már majdnem sziklák, mintha hanyagul eldobálták volna őket az óriások, közöttük zöld fű, virágok, tüskés és tüske nélküli bokrok. Ez volt a falu melletti kőtenger, ahol valóban tengernyi kő kandikált ki a földből. Eső után mélyedéseikben csillogó tócsák nevelték a szúnyoglárvákat, és szolgáltak itatóul a madaraknak.

Udvarunk egy nagy kővel,
lekaszált fű illata,
nagyapám meleg keze,
a diófa árnyéka.

Kertben frissen ásott föld,
szőlőhegyre mezítláb,
nyári döngicsélős csönd,
dajkálni egy rongybabát.

Porban és sárban ülni,
téli szoba hidege,
ágyba bújni dunnába,
szenes kályha melege.

Még ringnak a kertben a nyári virágok,
még szökell a szöcske a macska elől,
de nézem már csendben a télikabátot,
már ráfér egy tisztítás hordás előtt.
Még nem hagyott el teljesen a késő nyár,
s még éjszakára kitárom ablakom,
de íme a pizsama visszakerül már,
a tél deresre festi homlokom.
Elhull a bárány, kezdődik a szüret,

Már látom, nem csak hangját hallom,
turbékol a párját hívja,
azon a búgó galamb hangon,
reméli tán elcsábítja.

A tetőn lépeget, körbenéz,
forgolódik türelmetlenül,
talán akad itt a földtekén,
ki szárnyai alá repül.

Fészket is építene neki,
hordaná a finom eleséget,
lennének együtt sok szép éveik.
ha találna egy feleséget.

/A végkifejlet, végső találkozás/

Kapcsolatunk Gézával rögtön a hálószobában kezdődött, és erről csakis a macska tehet.
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy átgyalogol rajtam, leül az ágy szélére, és intenzív nézésbe kezd.
Olyan meredten és elmozdíthatatlan határozottsággal tette, hogy muszáj volt felkelni, megnézni ennek okát.

Ledöntve a tető,
bár állnak a falak,
a régi kis házból,
még éppen hogy maradt.

Furcsa az udvar is,
hiányzik a nagy fa,
amely egész nyáron,
az árnyékot adta.

Maradék romokon,
ott egy áll egy öreg szék,
úgy tűnik én ültem,
azon még nem is rég.

Lassan megy körbejár, rezeg kicsi kontya,
elakad néha kezében a botja,
tétován keresgél, nézelődik,
valakire vár, ez tükröződik.

Magától kezdi mesélni dolgát,
esküvőre készül, várja a lányát.
Még sose volt nála, messze lakik tőle,
most lesz jó alkalom, unoka esküvője.