De jó a madárnak fenn a magas égben,
láthatja a tájban azt, amit én képen.
Szőnyeget virágból, sátrakat a lombból,
apró farkasokat egyazon alomból.

Építhet fészket is, bárhol a világon,
hintázhat vígan a legmagasabb ágon.
Nem zavarják határok, vagy bántó beszéd,
szabadon szárnyalhat, nem kötik meg kezét.

Tüzesen süt le a nyári nap sugára,
a Fő utca sarkán egy háznak udvarára.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
mert a terasz asztala, úgyis üres vagyon.
 
A legény bent cseverész, kocsma hűvösében,
fél liter rizlingfröccs lötyög a kezében.
Szájában cigi lóg, oly vígan pöfékel,
és a csapos lánynak udvarol bő hévvel.
 

Nem maradt más csak a beton,
bombával döntötték romba,
kihalt tájon már nincs élet,
csak a falak fura tornya.

Rejtőzködőket keresnek,
akik féltve az életük,
tán föld alá bújtak tudván,
helikopter köröz felettük.

Mit gondolt, ki parancsot adott,
katonásdit akart játszani,
a világot lerombolni,
és mindent elpusztítani?

Kiürültek a teraszok,
becsukódtak az ablakok,
város felett sötét felhők,
előkerültek az ernyők.

Eltűnő nappali fények,
kopogó sietős léptek,
víz erezte már ablakom,
az esőt csendben hallgatom.

Hirtelen közel villanás,
mint egy reggeli pirkadás,
az ablakban üveg rezdül,
bátorságom egyből törpül.

Kotta pihen eldobva mostohán,
nemrég halk futam volt egy zongorán,
míg hallgatták hangját az orgonák,
illatoztak hűs nyári lombon át .

Fülbe mászott, suttogott csendesen,
talán szívből is szólt szerelmesen,
átvitte szél házakon, kerteken,
sírtak tőle sokan keservesen.

Ülök a sarokban,
figyellek álmodban,
próbálok rejtőzni,
jó nagyra felnőni.

Hálómat megszövöm,
sarokba kikötöm,
mi abba berepül,
többé nem menekül.

Sajnos te nem érted,
én vagyok teérted,
fogom a legyeket,
tisztítom teredet.

Aztán csak meglátom,
kezedben rémálom,
fogod a seprűdet,
győzött a gyűlölet.

A világ szüntelen változik, lüktet,
körforgásban az élet, az elmúlás,
valahol van vég, és talán a kezdet,
áldott a haladás, bűn a nem tudás.

Órában homok mér mulandót pergőn,
tükör mutatja meg neked ráncaid,
hiába terítesz rá akár kendőt,
hiába törlöd, ott vannak láncaid.

Az öreg Mátyás bácsi hátratett kézzel sétálgatott a háza előtt. Derekán az elmaradhatatlan fakult sötétkék kötény, ami mindenre használható volt.
Gyújtósnak való forgácsot szedni bele, a kiskacsáknak csalánt, szőlőkötözéskor a madzagnak, vagy éppen a cseppenő orrnak.

Amikor elértem azt a kort, hogy már nem csak a kislibák alvási szokásai érdekeltek, nagyanyám kinevezett libapásztornak.
Ez azt jelentette, hogy libasorban, /én elől/egy vizeskannával, lapos tállal, és egy összefordított hagymával kibélelt zsíroskenyérrel,
utánam pedig a védenceim, kivonultunk a libalegelőre.

Találtam egy régi könyvet,
kicsi lakat őrizte,
kinyitottam, belenéztem,
egy lány titkát rejtette.

Gyermekkora, serdülése,
ifjúkori szerelmek,
fakó lapok oldalára,
könnyeket is ejtettek.

Hol nevettem, hol könnyeztem,
amíg el nem olvastam,
fedelébe egy elrejtett,
szürke fotót találtam.

Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.

Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.

Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.

Néha azt képzelem, veled szállok,
szárnyaló fehér madárrá válok.
Meghódítjuk ketten a kék eget,
üdvözöljük a reptető szelet.

Tenger felett repülve azt érzem,
te vagy, aki mellett nem kell félnem.
Hisz itt vagy, két kezedben a kezem,
tiéd vagyok szerető kedvesem.

Vitorlások tó közepén kikötve,
bólogató orruk vizet köszöntve,
finoman ringatják kicsi hullámok,
míg pihennek rajtuk fáradt sirályok.

Lágy szellő simogatja az árbócot,
köteleken penget egy halk dallamot,
csendes a kikötő és a kis hajók,
tán pihenni tértek a vízilakók.

Ült az ágyam szélén,
szárnyát simogatta,
ő már minden
gondolatom tudta.
Nem sietett, csak
nézett figyelmesen,
vajon mire várt ilyen türelmesen?
Aztán megtudtam,
jött a halk kérdés,
ami eddig volt csak sejtés.
Hogy döntöttél, velem tartasz?
Mit mondasz?
Most nem lehettem bölcs,
megállt az idő, a csönd.

Idő

Parányi az ember,
a sors egy mély tenger,
hiába van feladat,
léte csak egy pillanat.

Nem lát ki a völgyből,
vagy a sűrű ködből,
tétován indulna,
ideje ha volna.

Felette a végzet,
tovább már nem élhet,
utoljára körbenéz,
idő lába földet ér.

A parkban kopott padon ücsörgök,
napsütést, melengetőt üdvözlök.
Már semmi sürgős dolgom nem lehet,
csak várni és hallgatni a szelet.

A közelemben halk szárnysusogás,
már oda is lett az álmodozás,
fehér galamb szállt le a vállamra,
megfogtam, nem bántom azt láthatta.

Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.

Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.

Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.

Meddig élet az élet,
hol ér véget a méltóság,
van értelme a létnek,
ha marad egy rácsos ágy?
Pislákoló lángocska,
ösztönök küzdelme,
álom az álomba,
az elme gyötrelme.
Megfáradt öreg test,
várja a jótevőt,
a kicsit kedves,
mosolygó ismerőst.
Könnyes szeme hálás,
de kinek, minek,
a szeretet vágyás,