Aranyló esti játékok
gyülekező bárányfelhők,
kicsit már hosszabb árnyékok,
learatott búzamezők.

Már meglengette szárnyait az ősz,
eltűnődök, miért oly sietős?

Versenyeznek a holnapok,
a naptár lapjait nézem,
még egy kicsikét várjatok,
az őszre nem vagyok készen.

Az idő hónapokat elsöpör,
minden évszakban újra üdvözöl.

Talpam alatt kis kavicsok,
lassan járok, már nem futok,
rálépek egy éles kőre,
nagyot ugrok messze tőle.

Talpam alatt finom homok,
tenger parton vizes nyomok,
pár perc múlva már nem látod,
azt sem tudod, merre járok.

Simogat a puha pázsit,
ha megázik, lábam fázik,
nap szárítja, melengeti,
hideg lábam ölelgeti.

Mielőtt véget ér a zene,
egy utolsó táncot még,
mielőtt a köd betakar,
és ideér, a rémisztő vég.
Ha időm bőven lenne,
tán elszaladnék,
vagy a vízesésben,
elbújhatnék.
De már hallom a hangot,
valaki csak arra vár,
hogy erőm elhagyjon,
és táncom ideje lejár.
Fel még nem adom,
muzsika szól fülemben,

Annyi szót adott Isten,
annyi nyelven beszélünk,
oly sok hang van a szívben,
egyet miért nem értünk?

Kirepül a világba,
sok, sok bántás és harag,
vagy foglalva imába,
kérő, vágyódó szavak.

Érteni a másikat,
nem függ a nyelvtudástól,
csak a mondott gondolat,
finom, halk dallamától.

Erdőben a magaslesen,
egy ember ül türelmesen,
várakozik mozdulatlan,
levegőt vesz, azt is halkan.

Hallgatja a légy zümmögést,
minden apró kis rezdülést,
puskája már letámasztva,
készen arra, hogy felkapja.

Figyeli, a csendes erdőt,
a lágyan susogó szellőt,
de ha tudná, fütyörészne,
mind ott várnak kilövésre.

Valamikor hatalmas voltam, erős,
mozdíthatatlan, akár egy kő erőd,
parton, napfényben békésen hevertem,
viharon és jégesőn csak nevettem.

Az idő mindenkihez oly kegyetlen,
vastag kőruhám szép lassan levettem,
aztán eltelt sok, tán ezer esztendő,
elkoptam, elfogytam, én a rettentő.

A szerszámos láda egyik tágas rekeszében lakott a legényfogó.
Nem régen szerezte szorgos fogómunkával magának ezt a lakájos kis zugot.
Egy ideig jól is érezte magát, azonban, egyszer csak beleunt az egyedüllétbe, szeretett volna találni magához illő társat.
Pont akkor éppen, nahát, átment hozzá a szomszéd rekeszből az öregfogó, hogy kérjen pár kihúzható szeget kölcsön.

Egy csillagos éjszakán, útra kel egy árny,
maga sem tudja talán, hol és merre jár.
Zokognak a földön, siratják a szélben,
ezer gyertyát gyújtanak érte az égben.

Lámpással kezében, az utat kereste,
de hiába, csak végtelen volt előtte.
Nem látja senki, mérhetetlen bánatát,
nem hallja senki bús, szomorú jajszavát.

A parton ült és a kompot várta. Sapkáját a szemébe húzta, mert öreg szemét már zavarta a vízen megcsillanó fény.
Naponta megtette ezt az utat, mert lánya a családjával a túlsó parton lakott, hozzájuk ment.
Sokszor hívták, hogy költözzön át, de az igazságot nem mondta el nekik.

Serpenyőjébe rakom dolgaimat,
a jókat, szépeket és a rosszakat,
sok éve már, hogy gyűlnek a kupacok,
de csak ide és oda rakosgatok.

Hogy döntsem el néha, mi hova kerül,
ha a szándék kicsit félresikerül?
Vajon melyik lesz később a nehezebb?
Melyik húzza jobban le a mérleget?

Eldönti a jövő, a múló idő,
végül hova is billen a serpenyő.

Az úton remeg a levegő,
olvadt aszfaltcseppek csillognak,
aki teheti nem jön elő,
örül a hűvös otthonnak.

Az elszáradt fű sárgán zörög,
rajta bágyadt szöcske ciripel,
a magasban egy madár köröz,
reméli valamit kiszemel.

Árnyat adó lombok alá,
igyekszik ki úton halad,
fagylaltozik egész család,
jól esik a hideg nyalat.

Mester reggel ajtót nyitja,
rákiabál inasára.
Hé! Te! Gyerünk ki az ágyból!
Nem szólok vagy százszor!
Hajnal van, alig pirkad még,
az inast húzza a melegség.
Takarója alatt álom,
távol járt, oly messzi tájon.
Testét ágyból kirángatja,
nehéz szívvel hátrahagyva,
könnyű sorsot, boldogságot,
mindent, miről álmot látott.

Faház bujkál patak parton,
pókháló az ablakon,
eresz alatt öreg padon,
madárfüttyöt hallgatom.
 
Fák között a szél mesélget,
réges régi meséket,
azokról, kik köztük éltek,
vagy csak ide betértek.
 
Sokan jöttek megpihenni,
gondjaikat letenni,
itt jártak tán felejteni,
vagy titokban szeretni.
 

Érkezik a nyáj hazafelé,
birkapata kopog a kövön,
egy békés esti menetelés,
végig a falun, át a közön.

Bárány anyja hasát bökdösi,
éhes és finom tejre vágyik,
puli az ifjú kost üldözi,
mert néha csavargóvá válik.

A pásztor komótosan ballag,
tudja már semmi nem sietős,
mert a vezérkos kolomp hangja,
juhok számára a vezető.

Kicsit más mint a többi,
kicsit kilógsz a százból,
bár a másság oly csöppnyi,
kicsi tánc csak az árnytól.

Lelked szabad, máshol jár,
eléd tárult a végtelen,
ki tudja hol, merre száll,
míg játszol oly csendesen.

Gondolatod sose bánd,
már elnyelte a semmi,
lehet furcsa mire vágysz,
de te meg merted tenni.

Oldalán egy tarisznya lóg, fakó
bokáig ér kantáros nadrágja,
vállán kopott, lyukkal teli zakó,
rég kék volt fején lévő sapkája.

Nem zavarja, hogy mindenki nézi,
amiért ő szakállas, rongyosabb,
úgy látszik kívül szegény de érzi,
belül lehet ő sokkal gazdagabb.