Mesélték, hogy volt egy ősöm,
lehetne ő az én hősöm,
ha tudnám, hogy mi vezette,
volt-e neki egy hőstette.

Szerette a barlangokat,
az izgalmas kalandokat,
betyárként élt a Bakonyban,
lakott elhagyott zugokban.

Tört zárakat, lakatokat,
fosztogatott gazdagokat,
gyerekeknek cukrot hozott,
minden rokon pénzt is kapott.

Fagyosak a reggelek,
ködgomoly a hegy felett,
útrakészen a fecskék,
koraiak az esték.

Kémény küldi füstjelét,
rugdosom a gesztenyét,
nézem a kukoricát,
elvesztette aranyhaját.

Mézédes a szőlőfürt,
darázs mind megrészegült,
gyümölcsfák ünnepelnek,
beérett, mit felneveltek.

Megérintett a halál,
nyirkosan, izzadón,
elnehezült a test,
fáradtan, megadón.

Mormogott magában,
nehezen lélegzett,
abban a világban
nem kell a lélegzet.

Próbálta tartani
létét még közöttünk,
fogtam a homlokát,
együtt így küzdöttünk.

      Emlékszem, amikor első osztályba kerültem, nagyon meg voltam szeppenve. Amúgy nem voltam egy szeppenős gyerek, de ez a nap azzá tett.

Kezdődött a csigasuli,
szépen összegyűltek,
nyújtogatták szemeiket,
lassan körbenéztek.

Eső után nedves fűben
kellett sorban állni,
így kellett a csigatanárt
házon kívül várni.

Séta volt az első óra,
csiganyállal alkottak,
szivárványos fénylő csíkkal,
szép mintákat rajzoltak.

Felébresztett a hajnal,
ki az ágyból, kelj fel!
Suttogott az agyam,
messze még a reggel!

Hamar eldőlt a vita,
eldöntötte a derekam,
recseg, ropog, fáj,
rég volt már fiatal.

Kopogás az ablakon,
ki az késői órában?
Pillanatig hallgatom
a félig éber kómában.

Viharos szél esővel,
vártuk az enyhülést,
de nem ily erővel,
és nem a jégverést.

Csak álltunk és néztük
a fehéredő utcát,
ahogy vég nélkül
az ég ontotta magját.

Apró felhők gyülekeznek,
tömörülni igyekeznek,
mint a selyem, simogat a szél,
forró nyárban hűsítőt ígér.

Galamb száll az égen,
harang szól a szélben,
fekete tornyos fellegek,
távolról vihar közeleg.

Egy villám oly hirtelen,
beragyog mindent fényesen,
az időt villanás után mérem,
gyorsítom hamar a léptem.

Nem könnyű indulni,
ólomsúly a lábam,
visszahúz a földre,
oda, hol már jártam.

Tapostam már hóban,
izzadtam nyári napon,
a sarokig jutottam
viharos alkonyaton.

Évek hosszú során
voltam fényben, árnyban,
hagytam ott bánatom,
lábnyomom a sárban.

Miből fejlődött az ember,
olyan elképesztő,
arra mi a válasz,
tyúk, vagy tojás első?

Állítják az okosok,
nagy bumm és az idő
hozta az életet,
por és hamueső.

Másztunk ki a vízből,
kinőtt a négy lábunk,
aztán nagy ügyesen,
kettőre is álltunk.

Figyelem az új világot,
hol van megszokott rendje,
mindenki csak panaszkodik,
beteg, vagy nincs pénze.

Fegyver dörög, hullik a fiatal,
fenyeget a jövő halálosan,
tanácstalan tekintenek az égre,
öregek elhagyatva, magányosan.

Arra eszmélt fel, hogy a lángok belekaptak ruhájába, már a nadrágja szára is lángolt. Hamar csapkodni kezdett, a mellette levő pulóvert rászorította a lábára, így a tűznek életet adó oxigén hiányában kialudtak a lángok. Szerencsére nem sérült meg, csak a nadrágja lett nagyon viseltes tőle, és a keze kicsit bekormosodott, de ennyivel megúszta.

Hova lettek a rímeim,
elhallgattak bennem,
csak nézek magam elé,
csak ülök a csendben.

Álmodozom egy kicsit,
gyertek már gondolatok,
várom a szavakat,
a verselő hangulatot.

Csillagok közt kitárta szárnyait,
érkezett az álmok dallamán,
angyalt hallottam hajnalban,
ébresztett egy szellő fuvallatán.

Ketyegve sompolyogott az idő,
kézen fogta a napsütést,
szorítanám össze mindkét szemem,
hogy szép álmom őrizzem még.

Béla kamionsofőr, és teljesen véletlenül járt arra, amerre. A pulyka pedig nem tudta elmondani, hogy került pont a Béla útjába, de kettőjük találkozása elkerülhetetlen volt. A pulyka az út közepén igazgatta legszebb farktollát, amikor jött Béla a kamionnal. Állatbarát lévén, fékezett egy nagyot, megállt, és egy darabig csak nézték egymást.

A helyet a gyerek választja ki, mindegy hány éves. 5-6 asztalhoz is odarohan, kirángatja a székeket, összegyűri a terítőt, kiborítja a sót, de végül talál egy neki megfelelőt, és közli a szülőkkel, hogy leülhetnek. Ők boldogan körülnéznek, hogy milyen okos eszemadta gyerekük van, és letelepednek mellé.

Korcs világ, hol muszáj taposni,
külcsín mindenek felett,
celeb mondja a valót,
becsületre nem adnak kezet.

Ahol elhagyják az öreget,
egyedüli reménye a halál,
nem gyógyítják a beteget,
rendelőkben hosszú sor áll.

Korcs világgá fejlődtünk,
bár lehetnénk a legjobbak,
de már kemények a szívek,
az agyak rég eltompultak.

Megszámláljuk korát
a kivágott fának,
nézzük szép zöld lombját,
hogy nőnek az árnyak.

Arcomon a ráncok
mutatják éveim,
mint a rozsdás láncok,
lassítják lépteim.

Évgyűrűk és ráncok
ringatják az időt,
mint egy békés álmot,
és egy kinőtt cipőt.