Szép volt a harangszó, szerettem hallgatni a hangját, a déli nagyot, ami ebédre hívott, és az esti kicsit, ami vacsorára. Viszont a kongatás, amikor csak a kisharang szólt, soha nem jelentett jót. Mindenki tudta, hogy valami baj történt. Szaladtak a harangozóhoz, aki búcsúzó végtisztességre húzta kötelét, ha egy elhunyt családja kérte.

Lassan elbúcsúzik a nyár,
színesbe öltöznek a fák,
harmatosak a reggelek,
kellenek a pulóverek.

Dermedt légy az ablakomon,
gesztenyében botladozom,
már jól esik a déli nap,
hívogat egy üres pad.

Fényében arcom fürdetem,
csendességben elmélkedem,
kihozza apró könnyeim,
szerteszét gurulnak gyöngyeim.

Forrását veszített patak,
csak a száraz meder maradt,
utolsó cseppje elszaladt,
frissítő vize elapadt.

Hova lett a mesevilág,
elhervadt a búzavirág,
betonszáraz kemény kóró,
minden sárga napraforgó.

Zöldjét hullató erdő,
kékjét sirató felhő,
minden homok, sivatag,
gyere vissza kispatak.

Forgatja fürgén fejét,
nézi, hol jár az estebéd,
ott él, ahol ember nem jár,
csak a félénk bagolymadár.

Kóbor lidérc itt heverészik,
őrként idők végeztéig,
régi rom az erdő mélyén,
rejtve áll sok éve békén.

Azt kéri, mit elvettek tőle,
fut a beszakadt háztetőre,
bekukucskál a tört ablakon,
tort ül száraz deszkahalmon.

        A nap pont fölöttem állt, az árnyékban hallgattam egy tücsök dalát. A réten remegett a nyári levegő, egy kis szöcske ugrására virágok pora szállt fel, majd hullott vissza.

Mesélték, hogy volt egy ősöm,
lehetne ő az én hősöm,
ha tudnám, hogy mi vezette,
volt-e neki egy hőstette.

Szerette a barlangokat,
az izgalmas kalandokat,
betyárként élt a Bakonyban,
lakott elhagyott zugokban.

Tört zárakat, lakatokat,
fosztogatott gazdagokat,
gyerekeknek cukrot hozott,
minden rokon pénzt is kapott.

Fagyosak a reggelek,
ködgomoly a hegy felett,
útrakészen a fecskék,
koraiak az esték.

Kémény küldi füstjelét,
rugdosom a gesztenyét,
nézem a kukoricát,
elvesztette aranyhaját.

Mézédes a szőlőfürt,
darázs mind megrészegült,
gyümölcsfák ünnepelnek,
beérett, mit felneveltek.

Megérintett a halál,
nyirkosan, izzadón,
elnehezült a test,
fáradtan, megadón.

Mormogott magában,
nehezen lélegzett,
abban a világban
nem kell a lélegzet.

Próbálta tartani
létét még közöttünk,
fogtam a homlokát,
együtt így küzdöttünk.

      Emlékszem, amikor első osztályba kerültem, nagyon meg voltam szeppenve. Amúgy nem voltam egy szeppenős gyerek, de ez a nap azzá tett.

Kezdődött a csigasuli,
szépen összegyűltek,
nyújtogatták szemeiket,
lassan körbenéztek.

Eső után nedves fűben
kellett sorban állni,
így kellett a csigatanárt
házon kívül várni.

Séta volt az első óra,
csiganyállal alkottak,
szivárványos fénylő csíkkal,
szép mintákat rajzoltak.

Felébresztett a hajnal,
ki az ágyból, kelj fel!
Suttogott az agyam,
messze még a reggel!

Hamar eldőlt a vita,
eldöntötte a derekam,
recseg, ropog, fáj,
rég volt már fiatal.

Kopogás az ablakon,
ki az késői órában?
Pillanatig hallgatom
a félig éber kómában.

Viharos szél esővel,
vártuk az enyhülést,
de nem ily erővel,
és nem a jégverést.

Csak álltunk és néztük
a fehéredő utcát,
ahogy vég nélkül
az ég ontotta magját.

Apró felhők gyülekeznek,
tömörülni igyekeznek,
mint a selyem, simogat a szél,
forró nyárban hűsítőt ígér.

Galamb száll az égen,
harang szól a szélben,
fekete tornyos fellegek,
távolról vihar közeleg.

Egy villám oly hirtelen,
beragyog mindent fényesen,
az időt villanás után mérem,
gyorsítom hamar a léptem.

Nem könnyű indulni,
ólomsúly a lábam,
visszahúz a földre,
oda, hol már jártam.

Tapostam már hóban,
izzadtam nyári napon,
a sarokig jutottam
viharos alkonyaton.

Évek hosszú során
voltam fényben, árnyban,
hagytam ott bánatom,
lábnyomom a sárban.

Miből fejlődött az ember,
olyan elképesztő,
arra mi a válasz,
tyúk, vagy tojás első?

Állítják az okosok,
nagy bumm és az idő
hozta az életet,
por és hamueső.

Másztunk ki a vízből,
kinőtt a négy lábunk,
aztán nagy ügyesen,
kettőre is álltunk.

Figyelem az új világot,
hol van megszokott rendje,
mindenki csak panaszkodik,
beteg, vagy nincs pénze.

Fegyver dörög, hullik a fiatal,
fenyeget a jövő halálosan,
tanácstalan tekintenek az égre,
öregek elhagyatva, magányosan.

Arra eszmélt fel, hogy a lángok belekaptak ruhájába, már a nadrágja szára is lángolt. Hamar csapkodni kezdett, a mellette levő pulóvert rászorította a lábára, így a tűznek életet adó oxigén hiányában kialudtak a lángok. Szerencsére nem sérült meg, csak a nadrágja lett nagyon viseltes tőle, és a keze kicsit bekormosodott, de ennyivel megúszta.

Hova lettek a rímeim,
elhallgattak bennem,
csak nézek magam elé,
csak ülök a csendben.

Álmodozom egy kicsit,
gyertek már gondolatok,
várom a szavakat,
a verselő hangulatot.