A tábortűzből szikrák,
az izzó fahasábok
mesélik a történetet,
mit álomként látok.

Vastag subájában ül az öreg juhász,
birkanyájra mellette a kutyája vigyáz,
kezében egy faág, azt farigcsálja,
lassan kialakul késével mintája.

Tarisznyája mélyén szalonna és kenyér,
reggelire ez lesz, míg megjön az ebéd,
felesége hozza naponta pontosan,
csomagolja, ne hűljön ki, szalvétába gondosan.

Ha megette, egy-két órát
az árnyékban elpihen,
a jóllakott birkanyájjal
nem sürgős már semmi sem.

Estefelé hazamennek, összeterel a puli,
mai napra bezárulnak az akolnak kapui,
előtte még megitat, szalmaágyat készít,
birkák alá tiszta almot, elhordja a régit.

Hazaballag, megmosdik, asztalon a vacsora,
új meséjét, ölbe ülve, várja már az unoka,
aztán végül mindannyian nyugovóra térnek,
így telnek a hónapok, és a hosszú évek.

Egyszer többé nem jött haza, elfogyott a mese,
puli vonít, mert nem tudja, hol is van a helye,
keresi, kutatja, sehol nem találja,
bánatos szemekkel néz a birkanyájra.

Tábortűz kialszik, véget ér az álom,
lelkemben ott ragad, magam előtt látom.
Emlékét megőrzöm, ameddig csak élek,
róla a kicsiknek egyszer majd mesélek.