Gyertyák a temetőben
pár napig világítanak,
sírokat koszorúk,
virágok borítanak.
Mindegy milyen rég volt, mióta nem vagy velünk,
rád emlékezünk,
érted fáj szívünk.
Nem pótolja semmi,
hogy már messze mentél,
és a csillagok között,
újabb angyal lettél.
Felhőtlen éjszakán,
ha felnézünk az égre,
|
Isten tartotta tenyerét,
de néha ökölbe szorította kezét,
adott feladatot bőven,
a régmúltban és jelen időben.
Amit tudtam elvégeztem,
bár jó párszor eltévedtem,
kesze-kusza úton járva,
néha futva, néha mászva.
Botladoztam göröngyökben,
körbe jártam útvesztőkben,
apró célért kitartottam,
a nagyról meg lemondhattam.
|
Kergettem régen az álmokat,
párat talán utol is értem,
szaggattam a rozsdás láncokat,
kerestem az igazi létem.
Tévedtem utamon letértem,
majd kerülővel értem vissza,
csak úgy mint a gyermek mesékben,
ez is meg van valahol írva.
|
Mitől ember az ember,
a hús, a csont, és a vér?
Mit teremtett a Mester,
tán egyszer agyunkba fér.
Mitől létezik ember?
Kitől, mitől lét a lét?
Hány cseppből áll a tenger?
Hány fűszálból a zöld rét?
Hol a lét pihenője?
Hol a nyugalmas élet?
Az ember teremtője,
tán soha el ne téved?
|
Utcai lámpások sorfalat állnak,
az esti csendben kémények pipálnak,
lassan leszáll a köd, takarja a várost,
árnyékok járnak késő éji táncot.
Kísértő lelkek járják az utcákat,
de nem, csak a sötétben tűnnek furcsának,
az egy késői gyalogos, vagy egy autó,
néha feljajdul egy kinyitott ajtó.
|
A hold fent mutatja magát az égen,
tán csodálkozik a sok denevéren,
köd borítja a kopár, kihalt tájat,
nem látni mást, csak fagyott, száraz ágat.
Valaki áll a hídon, magányosan,
mire vár, kire vár oly tanácstalan,
esténként árnyékká válik, lebeg,
lélekként keresi fel ezt a helyet,
|
Árván áll a tengerparton,
már sirályok lakhelye,
évek óta nem hajózik,
homokban az eleje.
Naponta még felkeresi,
nyugvóhelyét az a hölgy,
akinek a párját vitte,
hullámhegy és hullámvölgy.
Az utolsó útjáról már,
így üresen tért haza,
elnyelte a kapitányát,
egy fekete éjszaka.
Azóta vár, reménykedik,
|
Sír az erdő, dőlnek a fák,
hatalmas szép szál daliák,
motorfűrész úgy dolgozik,
el is fogynak már holnapig.
Fogy az erdő, vadak bújnak,
az erdővel együtt sírnak,
eltűnt a sok sűrű bozót,
nem látni már csak egy hollót.
|
Mesét írni nem is nehéz,
ha van benne egy tengerész,
vagy egy kislány az erdőben,
nyuszi család a mezőben.
Repítse el őt a szellő,
legyen nála egy esernyő,
gombaházban a lakása,
legyen jó tündér barátja.
Küzdjön meg csak a rosszakkal,
a csattogó agyarakkal,
tévedjen el feltétlenül,
sötét erdőben egyedül.
|
Ebben az erdőben, manók éldegéltek,
tündérek énekeltek, vígan zenéltek,
harkály kopogta fákon az ütemet,
mogyorót mókus vidáman csörgetett.
Madarak fütyülték, kedvenc nótáikat,
vaddisznók kérték táncra kocáikat.
Táncolt az erdő, bólogattak a fák,
nem láttak még soha ilyen csodát.
Ebben az erdőben csodák születtek,
|
Az idő indái befutották falát,
ablakain beköszönt az elmúlás,
kopott ajtaját többé nem festik le,
karnyújtásnyira van a végső megnyugvás.
Még várja az álmodni, pihenni vágyót,
a hímzett párna abban reménykedik,
hiába foszlott, varrása megfakult,
talán egyszer még ölelik, előveszik.
|
Mikor iskolába kerültem,
először félénken leültem,
első osztály, és ott a nagyok,
éreztem, milyen kicsi vagyok.
Tanár bácsi csendes volt hangja,
ijedt szíveket megnyugtatta,
félelmem hamarosan elszállt,
biztatón nézett az a szempár.
|
Ég a napmelegtől az Aranka karja,
gyorsan fog egy leplet, azzal betakarja.
Nincs nála a naptej táskája mélyében,
bujkál is rendesen, árnyas fák tövében.
Árnyas fák tövében, 10-12 óra
pedig neki nem is az lenne a dolga.
Nem messze üresen, vagy félig rakottan,
nagy teherautók álldogálnak sorban.
Ösztövér sofőr, hórihorgas orral,
|
Kisebb nagyobb kövek, már majdnem sziklák, mintha hanyagul eldobálták volna őket az óriások, közöttük zöld fű, virágok, tüskés és tüske nélküli bokrok. Ez volt a falu melletti kőtenger, ahol valóban tengernyi kő kandikált ki a földből. Eső után mélyedéseikben csillogó tócsák nevelték a szúnyoglárvákat, és szolgáltak itatóul a madaraknak.
|
Udvarunk egy nagy kővel,
lekaszált fű illata,
nagyapám meleg keze,
a diófa árnyéka.
Kertben frissen ásott föld,
szőlőhegyre mezítláb,
nyári döngicsélős csönd,
dajkálni egy rongybabát.
Porban és sárban ülni,
téli szoba hidege,
ágyba bújni dunnába,
szenes kályha melege.
|
Még ringnak a kertben a nyári virágok,
még szökell a szöcske a macska elől,
de nézem már csendben a télikabátot,
már ráfér egy tisztítás hordás előtt.
Még nem hagyott el teljesen a késő nyár,
s még éjszakára kitárom ablakom,
de íme a pizsama visszakerül már,
a tél deresre festi homlokom.
Elhull a bárány, kezdődik a szüret,
|
Már látom, nem csak hangját hallom,
turbékol a párját hívja,
azon a búgó galamb hangon,
reméli tán elcsábítja.
A tetőn lépeget, körbenéz,
forgolódik türelmetlenül,
talán akad itt a földtekén,
ki szárnyai alá repül.
Fészket is építene neki,
hordaná a finom eleséget,
lennének együtt sok szép éveik.
ha találna egy feleséget.
|
/A végkifejlet, végső találkozás/
|
Kapcsolatunk Gézával rögtön a hálószobában kezdődött, és erről csakis a macska tehet.
Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy átgyalogol rajtam, leül az ágy szélére, és intenzív nézésbe kezd.
Olyan meredten és elmozdíthatatlan határozottsággal tette, hogy muszáj volt felkelni, megnézni ennek okát.
|
Ledöntve a tető,
bár állnak a falak,
a régi kis házból,
még éppen hogy maradt.
Furcsa az udvar is,
hiányzik a nagy fa,
amely egész nyáron,
az árnyékot adta.
Maradék romokon,
ott egy áll egy öreg szék,
úgy tűnik én ültem,
azon még nem is rég.
|