Hóember az udvaron,
piroslik az orra,
jókedvűen ácsorog,
nincsen semmi dolga.

Mosolyog csak egész nap,
örül télnek, fagynak,
nem bánja ha a fejére,
lyukas lábost raknak.

Kezébe ha seprűt kap,
támaszkodik rajta,
mindegy, hogy egy ágdarab,
vagy a cirok fajta.

A konyhába beszökött a macska,
puha talpán csak suhant nesztelen,
a hideg elől, oly halkan lépdelt,s találkozott velem.

Ballagtam éppen a szoba felé,
s világítottak kis gyertyacsonkok,
füstöltek szénfeketén izzottak,
mint repkedő fakorongok.

Poroszkált a prérin, ráért nem sietett,
dolga nem volt, sehova sem igyekezett.
Távolban apró pont, kis porfelhő látszik,
nem tudja mi az, lehet képzelete játszik.
Figyeli erősen, le sem veszi szemét,
puskája már készen, ráteszi a kezét.
Hirtelen megtorpan, eltűnt a porfelhő,
de halkan, csendesen csilingel egy csengő.

Végre jön a Télapó,
vele három kismanó,
megpakolva jól a zsákja,
így járkál ő házról, házra.

Csilingel a csengettyűje,
bekopogtat egykettőre,
meghozta az ajándékot,
ha jó voltál most megkapod.

Mondj egy verset, örül neki,
a tejet is úgy szereti,
vendégeld meg mert elfáradt,
míg végig járt sok, sok házat.

Emeld fel a fejedet az égig,
kapaszkodj a csillagokba végig,
rád még biztos csodás dolgok várnak,
a széllel csak a legbátrabbak szállnak.
Ne mondj nemet a kalandokra,
barangolj messzi világokba,
szakítsd le a láncaidat,
tárd ki büszkén szárnyaidat.
Vidd magaddal a vidám nevetést,
vidd a szíved minden melegét,

Kényelem, szokása nem csak a bölcseké,
nem néz az okos csak előre, fölfelé,
ablakban szeret ülni esős délután,
így várni, hogy kibukkanjon egy fénysugár.

Viharban sem lát mást, csak a tiszta eget,
elfogadja a csúf esőt és a szelet,
nem haragszik, ha jön majd a sötét éjjel,
nem féli azt sem, bár tele lehet rémmel.

Amikor először sétálgatott velem,
amikor először fogta meg a kezem,
amikor először szemembe nézett,
tudtam, hogy mellette, csodás lesz az élet.
Vallotta, velem marad, történjen bármi,
soha nem fogunk, egymástól elválni.
Üldözte a bűnt, a törvényt követte,
ezért őt mindig tisztelet övezte.
Féltettem őt mindig, ha késve jött haza,

Láttam a temetőben,
fekete fejkendőben,
egy magányos fejfánál,
kezében pár virágszál.

Görbe háta tartotta,
bánatát megrajzolta,
fénylett pár könnycsepp arcán,
halk ima pergett ajkán.

Én még megismertem őt,
a sudár, gyönyörű nőt,
emlék ő a homályban,
kit gyermekként csodáltam.

Mi marad utánunk, ha elhagyjuk e tájat,
lábnyomunk semmi lesz,vagy hagyunk sok százat?
halmozunk káoszt, millió szennyet,
tépett sebeket, vagy patyolat rendet,
jövőjét írhatjuk, egy új nemzedéknek,
ebben lehetünk, kedves példaképek.
Jelenünk változik, amivé akarjuk,
építjük még szebbé, vagy porrá romboljuk.

Susognak a lombok,
pattognak az ágak,
erdőben éjszaka,
nagyobbak az árnyak.

Őszi avar szőnyeg,
erdő takarója,
izeg-mozog mintha,
sürgős lenne dolga.

Szél muzsikál halkan,
finom kis dallamot,
állok a teraszon,
ámulva hallgatok.

Léptek alatt ropog,
az elszáradt faág,
de hiába várom,
nem mutatja magát.

Ha lenne sárkányom,
ő lenne a barátod,
mindenhova követne,
míg hódítod a világot.

Messze a csillagokba,
új bolygókat keresni,
vagy ha csak szeretnél,
a holdon egyet pihenni.

Ha nekem szárnyam lenne,
vele betakarnálak,
széltől, hótól, esőtől,
mindig megóvnálak.

Gyertyák a temetőben
pár napig világítanak,
sírokat koszorúk,
virágok borítanak.
Mindegy milyen rég volt, mióta nem vagy velünk,
rád emlékezünk,
érted fáj szívünk.
Nem pótolja semmi,
hogy már messze mentél,
és a csillagok között,
újabb angyal lettél.
Felhőtlen éjszakán,
ha felnézünk az égre,

Isten tartotta tenyerét,
de néha ökölbe szorította kezét,
adott feladatot bőven,
a régmúltban és jelen időben.

Amit tudtam elvégeztem,
bár jó párszor eltévedtem,
kesze-kusza úton járva,
néha futva, néha mászva.

Botladoztam göröngyökben,
körbe jártam útvesztőkben,
apró célért kitartottam,
a nagyról meg lemondhattam.

Kergettem régen az álmokat,
párat talán utol is értem,
szaggattam a rozsdás láncokat,
kerestem az igazi létem.

Tévedtem utamon letértem,
majd kerülővel értem vissza,
csak úgy mint a gyermek mesékben,
ez is meg van valahol írva.

Mitől ember az ember,
a hús, a csont, és a vér?
Mit teremtett a Mester,
tán egyszer agyunkba fér.

Mitől létezik ember?
Kitől, mitől lét a lét?
Hány cseppből áll a tenger?
Hány fűszálból a zöld rét?

Hol a lét pihenője?
Hol a nyugalmas élet?
Az ember teremtője,
tán soha el ne téved?

Utcai lámpások sorfalat állnak,
az esti csendben kémények pipálnak,
lassan leszáll a köd, takarja a várost,
árnyékok járnak késő éji táncot.

Kísértő lelkek járják az utcákat,
de nem, csak a sötétben tűnnek furcsának,
az egy késői gyalogos, vagy egy autó,
néha feljajdul egy kinyitott ajtó.

A hold fent mutatja magát az égen,
tán csodálkozik a sok denevéren,
köd borítja a kopár, kihalt tájat,
nem látni mást, csak fagyott, száraz ágat.

Valaki áll a hídon, magányosan,
mire vár, kire vár oly tanácstalan,
esténként árnyékká válik, lebeg,
lélekként keresi fel ezt a helyet,

Árván áll a tengerparton,
már sirályok lakhelye,
évek óta nem hajózik,
homokban az eleje.
Naponta még felkeresi,
nyugvóhelyét az a hölgy,
akinek a párját vitte,
hullámhegy és hullámvölgy.
Az utolsó útjáról már,
így üresen tért haza,
elnyelte a kapitányát,
egy fekete éjszaka.
Azóta vár, reménykedik,