Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát belemerítette,
elcsendesültek a hullámok,
takaróját rájuk terítette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodott a többi is,
fény lett a sötét éjben.

Csillagok a vízben,
ragyognak a parti kövek,
az esti fények villódznak,
mint a gyémánt szemek.

Ha bántanak,
addig ne sírj,
míg látnak,
zárd be szobád ajtaját,
súgd el a párnádnak.
Zokogj, ha úgy érzed,
ordíts, ha nagyon fáj,
legyen tiéd a titok,
hogy nem vagy erős már.
Egyszer minden elmúlik,
megszűnik a bánat,
kinyílik a világ,
új dolgok várnak.
Megvigasztalja valaki,
szomorú szíved,

Kaszával a kézben,
búzatábla szegletében
kezdték az aratást régen,
bízva az új kenyérben.

Forró napsütés,
por a levegőben,
csorgó verejték,
arany szálak a mezőben.

Suhintás, dőlő kalász,
egy fenés, egy korty víz,
egy köteg, egy markolás,
sikoly, ha szalad a gyík.

Az álom még húzza messze szálló lelkem,
de agyam már tudja, hogy fel kéne kelnem.
Fülemben madárdal, hívogat a hajnal,
takaróm melege, harcol még a dallal.
Lassan célt ér a bűvös zaklatás,
agyam már a reggel teendőiben ás,
jólesően nyújtózom takaróm alatt,
próbaként kibújtatom a lábujjamat.
Végül győz a kötelesség, az akarás,

Messze még a hely, hova elindulok,
Egy pillanatra balgán megtorpanok,
Gördül egy könnycsepp a szemem sarkában,
Ácsorgok a tétovaság markában.
Leszakítom a sors szirmait sorba,
Ledobom a múlt köntösét a porba,
Ott hagyom emléknek a régi helyen,
Keresni indulok, az új életem.

Előttem az út, amelyen indulok,
messze a cél, mit magamnak kitűztem,
még egyszer megállok, hátrafordulok,
magamból a honvágyat már kiűztem.

Bakancsom még fényes jól bekötöttem,
szemembe talán a por csalt könnyeket,
de indulok hiszem, hogy jól döntöttem,
hogy itt hagyom a hegyeket, völgyeket.

Vállamra kaptam hatalmas köveket,
cipelem, hordom, mintha óriás lennék,
vánszorgok tőle görnyedten,
pedig ha letenném, szaladni tudnék.
Egy kettő porba hullik, meg sem érzem,
talán örökké rajtam marad,
talán ezzel kell élnem, mert
olyan már, mint a saját testem.
Ha letehetném, ha végre kiegyenesedhetnék,
ha lerakva halomba, a gondoktól

Lábam alatt avar ropog,
ág törik derékba,
bár próbálok csendben lépni,
nem jöhetek titokba.

Kicsi tisztás a fák között,
pihenésre csábít,
háborgott is egy tücsök,
de ez mit sem számít.

Hallgatom az erdő zaját,
harkály vígan kopácsol,
mókus szalad fáról fára,
nagy boldogan ficánkol.

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát szétterítette,
a Hold felhők mögül,
néha megtekintette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodtak a többiek,
és fény lett az éjben.

Elűzték a sötétet,
mely szárnyát összehúzta,
a Hold így fektetett,
aranyhidat a Balatonra.

Most nyílott ki a kiskapu,
nyikorogva jelezte,
akit olyan nagyon vártak,
itt van már a közelbe.

Pár lépés és érkezik,
a rég látott vendég,
szeretettel ölelgetik,
várja már az ebéd.

Mosolyogva ül asztalhoz,
fehér abrosz mellé,
amíg eszik nézelődik,
oly sok itt az emlék.

Lábad remeg, izzad tenyered,
mennél tovább, de szíved megdermed,
görcsösen állsz, várod a jelet,
a rémület talán tovább ereszt.

Magadban hallod a hangot,
mely visszatart és biztat egyszerre,
tudod, ez az utolsó sanszod,
hogy bátorságot gyűjts örökre.

Porszem vagyok a sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat pirkadatban,
könnyű sóhaj a reggelben.

Észrevétlen vagyok kicsi,
néma, és jelentéktelen,
de álmokkal teli,
túl pár évtizeden.

Már hangom halkul,
kérni csak némán merek,
a mozdulat lassul,
tétován, bicegve megyek.

Hiszem ha elmegyek,
vár rám egy hely,
ahol jó lenni,
senki rám nem lel.
Otthonom lesz
az erdő, a mező,
a nagy vizek,
mind enyém lesz,
ha elmegyek.

Megállt az idő,
hajában fészket
raktak a madarak,
mutatóját benőtte az erdő,
a falak leomlottak.
Írt betűk porrá lettek,
fémeket rozsda megette,
mik eddig sokat jelentettek,
az idő eltemette.
Sok év múlva a vizek kékek,
éled a folyó,
tisztul a Föld,
élesek a fények,
a part üde zöld.
Megpihen világunk,

Arcod miért bánatos, szomorú?
Kerül a vidámság a nevetés,
mi marcangol, mi olyan iszonyú?
Hova lett a gyógyító feledés?

Letörlöm szemedből a könnyeket,
ha kell, táncolok veled esőben,
kacagni tanítom a lelkedet,
alakot keresünk egy felhőben.

A hajnal nem csal mosolyt arcomra,
fa lombját a szél, bőszen hangolja,
eső veri ablakom tábláját,
szomszéd sietteti a kutyáját.

Mire elindulok, a szél megáll,
a korai rossz idő, tovaszáll,
megörvendeztet a nap sugara,
vidáman várok már a vonatra.

A lenyugvó nap pislantott párat,
majd a hegy mögé hanyatlott,
a szekeret két ökör húzta,
mellette a gazda ballagott.

Fáradt a szeme, az arca,
a barázdák porosak nyakán,
egész nap szántott, kezében eke szarva,
de még lesz dolog a tanyán.

Part köveit simogatják,
kacér, apró vízcseppekkel
táncot járnak elborítják,
apró gyémánt könnyeikkel.

Majd eltűnik a vigalom,
érkezik a bősz felhőhad,
oda a nyári nyugalom,
a kis tó tükre feltámad.

Piciny hullámai vadak,
fodrozódása tombolás,
elmenekültek a halak,
feléjük tart a rombolás.