Egy csillagos éjszakán, útra kel egy árny,
maga sem tudja talán, hol és merre jár.
Zokognak a földön, siratják a szélben,
ezer gyertyát gyújtanak érte az égben.

Lámpással kezében, az utat kereste,
de hiába, csak végtelen volt előtte.
Nem látja senki, mérhetetlen bánatát,
nem hallja senki bús, szomorú jajszavát.

A parton ült és a kompot várta. Sapkáját a szemébe húzta, mert öreg szemét már zavarta a vízen megcsillanó fény.
Naponta megtette ezt az utat, mert lánya a családjával a túlsó parton lakott, hozzájuk ment.
Sokszor hívták, hogy költözzön át, de az igazságot nem mondta el nekik.

Serpenyőjébe rakom dolgaimat,
a jókat, szépeket és a rosszakat,
sok éve már, hogy gyűlnek a kupacok,
de csak ide és oda rakosgatok.

Hogy döntsem el néha, mi hova kerül,
ha a szándék kicsit félresikerül?
Vajon melyik lesz később a nehezebb?
Melyik húzza jobban le a mérleget?

Eldönti a jövő, a múló idő,
végül hova is billen a serpenyő.

Az úton remeg a levegő,
olvadt aszfaltcseppek csillognak,
aki teheti nem jön elő,
örül a hűvös otthonnak.

Az elszáradt fű sárgán zörög,
rajta bágyadt szöcske ciripel,
a magasban egy madár köröz,
reméli valamit kiszemel.

Árnyat adó lombok alá,
igyekszik ki úton halad,
fagylaltozik egész család,
jól esik a hideg nyalat.

Mester reggel ajtót nyitja,
rákiabál inasára.
Hé! Te! Gyerünk ki az ágyból!
Nem szólok vagy százszor!
Hajnal van, alig pirkad még,
az inast húzza a melegség.
Takarója alatt álom,
távol járt, oly messzi tájon.
Testét ágyból kirángatja,
nehéz szívvel hátrahagyva,
könnyű sorsot, boldogságot,
mindent, miről álmot látott.

Faház bujkál patak parton,
pókháló az ablakon,
eresz alatt öreg padon,
madárfüttyöt hallgatom.
 
Fák között a szél mesélget,
réges régi meséket,
azokról, kik köztük éltek,
vagy csak ide betértek.
 
Sokan jöttek megpihenni,
gondjaikat letenni,
itt jártak tán felejteni,
vagy titokban szeretni.
 

Érkezik a nyáj hazafelé,
birkapata kopog a kövön,
egy békés esti menetelés,
végig a falun, át a közön.

Bárány anyja hasát bökdösi,
éhes és finom tejre vágyik,
puli az ifjú kost üldözi,
mert néha csavargóvá válik.

A pásztor komótosan ballag,
tudja már semmi nem sietős,
mert a vezérkos kolomp hangja,
juhok számára a vezető.

Kicsit más mint a többi,
kicsit kilógsz a százból,
bár a másság oly csöppnyi,
kicsi tánc csak az árnytól.

Lelked szabad, máshol jár,
eléd tárult a végtelen,
ki tudja hol, merre száll,
míg játszol oly csendesen.

Gondolatod sose bánd,
már elnyelte a semmi,
lehet furcsa mire vágysz,
de te meg merted tenni.

Oldalán egy tarisznya lóg, fakó
bokáig ér kantáros nadrágja,
vállán kopott, lyukkal teli zakó,
rég kék volt fején lévő sapkája.

Nem zavarja, hogy mindenki nézi,
amiért ő szakállas, rongyosabb,
úgy látszik kívül szegény de érzi,
belül lehet ő sokkal gazdagabb.

Ha egyszer majd választhatok,
vagy sorsolás dönt róla,
de ha mégis kívánhatok,
legyek mezőben vadrózsa,
vagy puha avar erdőben,
ringatózó nád a vízben,
pitypang a fújó szellőben,
kerti virág minden színben.

A múlt lassan elballagott, emléke homályba veszett, a tegnap sem választhatott, szedte lábát elsietett. A jövő éppen hogy látszott, szürkület volt messzeségben, mire a holnap sikoltott, múlt leszek, hol a reményem? A jelen némán mosolygott ne félj, eljön a te időd, leszel még jobban csalódott, mert holnap már nem lesz jövőd.

Mocorgott, zörgött az erdő,
hangosak voltak a zajok,
féltem, mert fújt egy kis szellő,
és teljesen magam vagyok!

Nem volt arra bátorságom,
hogy tovább menjek egyedül,
leültem egy fa tövébe,
a sötét talán kikerül.

Aztán fényt láttam nem messze,
apám közeledett felém,
itt ücsörögsz kint a kertbe,
és egy lámpást hozott elém.

Illúzió, vagy valóság,
a csillagos ég felettem,
a szelet fogó vitorlák,
vagy hósapka a hegyeken.

Látok szürke madarakat,
repülni a magas égen,
lehet képzeletem szalad,
árnyékok az esti fényben.

Halk suttogó hangot hallok,
egy csendes nyári délután,
lehetnek bús égi lantok,
vagy halk futam a zongorán.

Hova lesz a lélek, ha elszáll az élet,
fentről nézed -e majd, hogy temetnek téged?
Örülnek hogy voltál, és hogy ismerhettek?
Arcodra, hangodra, meddig emlékeznek?

Érdekel ezen túl a földi gazdagság?
Vidám lesz a léted vagy bú és komorság?
Számít a gyertyaláng, mit gyújtottak érted?
Grammnyi lelked mérlegen kell-e majd félned?

A házat az enyészetnek hagyták,
lakattal bezárták, nem használták,
kulcsa lehet régen el is veszett,
már a ház udvara sem rendezett.

Valamikor ablakán zöld festék,
de ez mára csak egy kopott emlék,
mi csodás volt sok éve hajdanán,
lepergett, repedezett ajtaján.

Életem kis elemeit,
rakosgatom össze,
némelyik úgy tekeredik,
mint egy szinusz görbe.

Mind beillik szépen sorba,
kócos valóságba,
nem maradhat egy sem csorba,
meg kell legyen párja.

Meg is lehet szépíteni,
kedvesen és bölcsen,
megragasztom emlékeim,
egy törött cserépben.

Hajó küzd a tenger vizén, korbácsolja hullám,
árbócán a vitorlája széttépve lóg, kurtán.
Egyedüli reménysége, kikötőt találni,
ha nem akar sziklák között, hullámsírba szállni.

Megpillant a kapitánya, távol egy kis pontot,
amíg oda elbukdácsol, űzi még a roncsot.
Ki kell kötni bármi áron, nem lehet itt vége,
úton vannak oly régóta tán már ezer éve.