Erdő mélyén ház rejtőzik,
kicsi magányos menedék,
társak nélkül ott időzik,
eszi remete kenyerét.
Hálás a sötét erdőnek,
hogy elbújhat világ elől,
nem járnak ott csak az őzek,
hírhozó is csak a szellő.
Úgy hozta a sors, az élet,
bujdosó lett éjjel, nappal,
vissza többé nem is térhet,
megbékült már ő a sorssal.
|
Messze indul világot látni,
hegyet, völgyet, mindent bejárni.
kezében bot, hátán a zsákja,
folyó és tenger, szívesen látja.
Nincs hazája, sem otthona,
csak ruháján a föld pora,
nem húzza haza szívét a vágy,
néhány ág és kész van a ház.
|
Angyal esett le a földre,
és azonnal szárnyát törte.
Hogy legyen, most, mit is tegyen,
fel az égbe hogyan menjen?
Csak ücsörgött, szárnya lógott,
fel az égbe, haza vágyott.
Arra járt egy, festő lányka,
megtalálta, megsajnálta.
|
Hajam már őszbe fordult,
hátam rég meggörbült,
csónakomba víz csordult,
elejére felhő ült.
|
Csendesen lépkedek,
s azon elmélkedek,
van-e még valami,
amit megtehetek?
Jól éltem életem?
Magamtól kérdezem,
utamon e kérdést
százszor is felteszem.
Lépteim számolom,
várom a válaszom,
miközben suttogom,
nem tudom, nem tudom.
|
Hosszú volt az éjszaka,
harcoltam az árnyékkal,
menekültem riadtan,
küzdöttem az álmokkal.
Lemaradtam vonatról,
vándor voltam hegyek közt,
leestem a lovamról,
gyarló voltam én, nem bölcs.
Gödör ért a nyakamig,
mellettem egy nagy halom,
lapátoltam hajnalig,
reggel fájt is a karom.
|
Figyeli a messzi tájat,
utat is lát, talán százat,
merre, hová mit is tegyen,
első lépte hová legyen?
Nincs segítség, nincsen jelzés,
egyedül a gyenge sejtés,
kavarognak gondolatok,
röppennek a pillanatok.
A remény csak áll és várja,
hogy repüljön, legyen szárnya,
mert oda megy, ahol kérik,
ahol szárnyát ki nem tépik.
|
Csendben lépkedek,
lámpák csak égjetek,
elém utat tegyetek.
Árnyat hoznak a képzetek,
gondolatokat a kételyek,
"Tudom, hogy hallod" már a léptemet.
Azt is tudod, nélküled nem élhetek,
ha nem vagy ott, nincsen más, csak a jéghegyek,
és az égen a csillagok már nem fényesek.
Csak járok körbe- körbe álmodom az éveket,
|
Várom, hogy jöjjön a vonat,
rég vár rám egy feloldozás,
a reggeli csend úgy nyomaszt,
és untat a várakozás.
|
Béla sofőr, és így nagy szüksége van a szemére. Egyébként is, de sofőrként fokozottan.
|
Emlékszem még a csordára,
kolompoló birkanyájra,
csikósra a lova hátán,
porfelhőre füves pusztán.
Szomjas jószág siet inni,
pulinak se kell terelni,
gyomrukban a puszta füve,
vályúban a kút hűs vize.
Mikor végre elballagnak,
tücskök újra muzsikálnak,
favödör az estét várja,
következő itatásra.
|
Apró kis hullámok, vidáman csacsognak,
mesélnek kacagnak, szaladnak hajónak.
Tengeri zenekar nyugodt, lágy muzsika,
pihen a tengerész, csendes az éjszaka.
Előlép a prímás, fogja a hegedűt,
új dalt kezd, egy búsat, bánatost, keserűt.
Megnőttek a hullámok, már haragszanak,
szeretnék, hogy az emberek vigadjanak.
|
Üzenetet találtam egy palackban,
a múlt üzent a távoli jövőnek,
minden rendben van, ha megtalálod,
még van élet, és még vannak remények.
Földünk haldoklik, a végét járja,
egyedül nem tudja újrakezdeni,
az utánunk jövő nemzedéknek kell,
az otthonunkat megmenteni.
|
Szeretem a hegyeket fenyveseket,
ahogy bátran nyújtózkodnak az égig,
kalapnak használják a fellegeket,
tó tükrében magukat büszkén nézik.
Szeretem még a csendes éjjeleket,
mikor a lélek is pihen, alszik már,
az égre rakott fényes ékszereket,
nyáresten a turbékoló gerlepárt.
|
Rongyos ruhapapucsában
lassan csoszog az idő,
érzem visszahúz a hajnal,
ablakom veri az eső.
Várom, csörögjön a vekker,
lassan el is szunnyadok,
már csak ezt a percet várja,
elrúgja a papucsot.
Gyorsan szalad a mutató,
vele együtt sietek,
várom már a buszt a sarkon,
bár még kicsit lihegek.
|
Jártál már a hótól tündöklő hegyen,
hol hideg szél csípi pirosra arcod,
vagy tenger ölelte csöppnyi szigeten,
hol nincsenek csak ismeretlen arcok?
|
Gyerekként bár öregnek láttalak,
szerettem puszilni ráncos arcodat,
szerettem türelmed, nyugodt hangod,
mely mesével este álomba ringatott.
Megtanítottál sok mindent nekem,
azt hittem örökké itt maradsz velem,
nem számított a korod a ráncaid,
csak mellettem akartam tudni nagymamit.
|
Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
fagyos telet átaludtam,
tavasszal meg kirügyeztem.
Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
mókusokat hintáztattam,
madarakat rejtegettem.
Egyenes, szép ágként éltem,
sétálóknak integettem,
jött egy ember megijedtem,
fűrészt láttam a kezében.
|
Suttog, lengedez, lágyan simogat,
nyári melegben hűsíti arcomat.
Hajladozó fűszálon szöcske hintázik,
útszélen szirmokkal finoman gurigázik.
Fa ága meghajlik, szétfújja hajamat,
kabátomon feszíti gombjaimat,
kapaszkodik, húzza a vitorlát,
repül hajóm a hullámzó tavon át.
|
Fellegek rajzolnak mintákat az égre,
melankolikus hangulatban ücsörgök,
várom, a meleg nap felbukkanjon végre,
és a fényt beengedjék sápadt függönyök.
|