Emlékszem, amikor első osztályba kerültem, nagyon meg voltam szeppenve. Amúgy nem voltam egy szeppenős gyerek, de ez a nap azzá tett. Pedig aztán minden gyereket ismertem, aki ott ült körülöttem, hisz falubeliek voltak, sokszor együtt is játszottunk, de akkor és ott, olyan soknak tűntek, /4 osztály együtt/ annyira új volt a helyzet, oly fegyelmezettnek és mindentudónak tűntek.
      Hátratett kézzel ültek, ahogy soha sem láttam még őket, így én is azt tettem, utánoztam a „nagyokat”, ez volt a szabály. Mindenki iskolaköpenyben volt, rám is húztak egyet otthon, beraktak egy hátitáskába 2 könyvet, 2 füzetet, meg ceruzát, ja és hogy éhen ne haljak, zsíros, hagymás kenyeret. Amíg a tanító bácsi megérkezett, a nagyok a szorzótáblát mondták 1-10-ig. Szerintem a tanító bácsi kint hallgatta, mert később rájöttem, hogy csak akkor jött be mindig, amikor elhangzott a 10X10, az száz. Ekkor mindenki felugrott, vigyázzban állt. Erre parancsot is kaptunk amúgy, mert volt egy hetesnek kinevezett diák, aki elordította magát, hogy „osztály vigyázz!” Úgy megijedtem, hogy én is felugrottam, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Akkor a hetes jelentette, hogy az osztály létszáma ennyi, megvan-e mindenki, meg ilyeneket. Na, gondoltam, akkor már a tanulás következik, de nem. Ültetés lett. Nem palánta, hanem tanuló, osztályonként egy sorba, ketten egy padba. Ez a hurcolkodás eltartott egy darabig, míg átraktuk mindkét könyvünket a másik padra, elvágólag annak szélével. A tanító bácsi, akinek szigorúan ezt kellett hosszan kimondani, /nem ám tantóbá', és tanbá'/ kiadta a feladatokat osztályonként. Az egyik írt, a másik számolt, a harmadik rajzolt, csend volt, mindenki dolgozott. Az elsősök, vagyis én is, az új füzetbe a betűvetés alapjait próbálgattuk. Amikor a tanító bácsi úgy látta, hogy fáradunk, szünetet rendelt el, vagyis kisorakoztunk szigorúan kettesével az udvarra. Újabb sorban állás következett a kútból, ahol ihattunk frissen húzott vizet. Piros kannából öntöttek mindenkinek egymás után, és ugyanabból a kannatetőből ittunk. Senki nem kapott herpeszt, szájpenészt, max a fém kannatető verte le a fogzománcot, ha nem voltunk elég óvatosak. Aki ivott, ehetett is a magunkkal hozott zsíros, lekváros, tojásos, anyukák fantáziája szerint elkészített kenyerekből. Jóízűen befaltuk, futottunk pár kört, aztán visszaültünk a padba, egészen délig. Merthogy ebéd, az ebéd, tehát arra otthon van a gyerek. A kevéske házi feladatot hamar megírtuk, aztán már játszottunk is egész délután. Mit is? Hát iskolásat legtöbbször, mindig más volt a tanító bácsi, és a homokba, kőre, falra, ahol hely volt, és fogott a szén vagy cserépdarab, oda írtunk.
      Az iskolában mi még tanultunk fegyelmet, udvariasságot, köszöntünk, és megköszöntünk. Igen, rosszak is voltunk, hisz gyerekek voltunk, de a mi lelkünk szereti akkori iskolánkat, és szívesen emlékezünk rá. Vajon a mai gyerekek 30-50 év múlva, hogy fogják emlegetni?