Szép hazám, hol megszülettem,
kicsi falu, hol felnőttem,
tájak, amit itt bejártam,
nincs ennél szebb a világban.

Lehetnek messze határok,
visszatérek a hazámhoz,
itt születtem, ez a titka,
ezért vágyom mindig vissza.

Folyó partján álmodozni,
hegy tetején randevúzni,
sétálni a füves pusztán,
vagy csak ücsörögni némán.

A lélek mélyen eltemetve várja,
hogy nyíljon végre gyönyörű virága,
szabad legyen, világokat átszelő,
napsugarat, csillagokat kergető.

Ha a lélek beszélni tudna,
hangos lenne minden eldugott utca,
jajszavától repedeznének falak,
nevetéstől hullámoznának tavak.

Míg van mit adni, addig jó,
a szeretet és törődés,
lesz útravaló.
Az ölelés járjon veled,
a féltés óvja meg léptedet,
a kedvességet otthon ne feledd.
Add tovább mit eddig kaptál,
mindent, amit veled hoztál,
ne fukarkodj dicsérettel,
se a kellő tisztelettel.
Légy te lelket elringató,
langyos éjben muzsikaszó,

Ha nem kérdezel, hallgatok csendben,
ha nem érdekel, nem mondom,
mi fáj a könnyben.
Hallgatok, ha rám mordulsz,
hogy csönd,
vagy éppen hallgass!
Elfogy a mondandóm,
ha soha meg nem hallasz.
Egykor kedves szavaidat,
olyan nagyon vártam,
szép mondataid,
mind szívembe zártam.
Elfogyott a szó már köztünk,

Izzó vas égette,
szívébe mélyedve,
hurcolja magával,
harcol a világgal.
Rajta van rányomták,
lelkét meggyilkolták,
örökké ott marad,
öltek a rossz szavak.
Oly sokat bántották,
kacagták, csúfolták,
úgy űzték elesett,
kergették, szenvedett.
Feladta temették,
vigyorogva vitték,
kuncogva azt súgták,

Énekel a lelkéből, én hallgatom,
öreg Huttyán dalában a fájdalom,
nehezen érteni a kimondott szavakat,
de szívet dobbant, láttat tépett szárnyakat.
Hangjából a belenyugvás érzik,
nem reméli, hogy őt megértik,
hallik vágyódása a szabadság után,
újra szaladni a végtelen pusztán.
Nem adatott meg neki életében,

Arca mint fák kérge,
mélyen ráncokkal tele,
ujjai görbék,
mint kapaszkodó
gyökere.
Vonszolja az időt,
évei terhét,
vállait nyomasztja,
megannyi emlék.
Óráján a mutató,
lassan körbeér,
elfogy az út,
a végére ér.
Elhagyja nehéz terhét,
szabaddá lesz,
lelke új utat,
új létet keres.

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát belemerítette,
elcsendesültek a hullámok,
takaróját rájuk terítette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodott a többi is,
fény lett a sötét éjben.

Csillagok a vízben,
ragyognak a parti kövek,
az esti fények villódznak,
mint a gyémánt szemek.

Szeretem hallani a hangod,
a búgót, sejtetőt,
mikor nyitod az ajtót,
a vidám, beköszönőt.
Szeretem a csendes álmodozót,
a halkan mormogót,
a szomszédnak átkiabálót,
és a figyemesen felolvasót.
Suttogásod mint a szellő,
vagy a lágyan szemerkélő eső,
szunyókálásra biztató,
rezgő nyárfaerdő.
Beszélj,

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát belemerítette,
elcsendesültek a hullámok,
takaróját rájuk terítette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodott a többi is,
fény lett a sötét éjben.

Csillagok a vízben,
ragyognak a parti kövek,
az esti fények villódznak,
mint a gyémánt szemek.

Ha bántanak,
addig ne sírj,
míg látnak,
zárd be szobád ajtaját,
súgd el a párnádnak.
Zokogj, ha úgy érzed,
ordíts, ha nagyon fáj,
legyen tiéd a titok,
hogy nem vagy erős már.
Egyszer minden elmúlik,
megszűnik a bánat,
kinyílik a világ,
új dolgok várnak.
Megvigasztalja valaki,
szomorú szíved,

Kaszával a kézben,
búzatábla szegletében
kezdték az aratást régen,
bízva az új kenyérben.

Forró napsütés,
por a levegőben,
csorgó verejték,
arany szálak a mezőben.

Suhintás, dőlő kalász,
egy fenés, egy korty víz,
egy köteg, egy markolás,
sikoly, ha szalad a gyík.

Az álom még húzza messze szálló lelkem,
de agyam már tudja, hogy fel kéne kelnem.
Fülemben madárdal, hívogat a hajnal,
takaróm melege, harcol még a dallal.
Lassan célt ér a bűvös zaklatás,
agyam már a reggel teendőiben ás,
jólesően nyújtózom takaróm alatt,
próbaként kibújtatom a lábujjamat.
Végül győz a kötelesség, az akarás,

Messze még a hely, hova elindulok,
Egy pillanatra balgán megtorpanok,
Gördül egy könnycsepp a szemem sarkában,
Ácsorgok a tétovaság markában.
Leszakítom a sors szirmait sorba,
Ledobom a múlt köntösét a porba,
Ott hagyom emléknek a régi helyen,
Keresni indulok, az új életem.

Előttem az út, amelyen indulok,
messze a cél, mit magamnak kitűztem,
még egyszer megállok, hátrafordulok,
magamból a honvágyat már kiűztem.

Bakancsom még fényes jól bekötöttem,
szemembe talán a por csalt könnyeket,
de indulok hiszem, hogy jól döntöttem,
hogy itt hagyom a hegyeket, völgyeket.

Vállamra kaptam hatalmas köveket,
cipelem, hordom, mintha óriás lennék,
vánszorgok tőle görnyedten,
pedig ha letenném, szaladni tudnék.
Egy kettő porba hullik, meg sem érzem,
talán örökké rajtam marad,
talán ezzel kell élnem, mert
olyan már, mint a saját testem.
Ha letehetném, ha végre kiegyenesedhetnék,
ha lerakva halomba, a gondoktól

Lábam alatt avar ropog,
ág törik derékba,
bár próbálok csendben lépni,
nem jöhetek titokba.

Kicsi tisztás a fák között,
pihenésre csábít,
háborgott is egy tücsök,
de ez mit sem számít.

Hallgatom az erdő zaját,
harkály vígan kopácsol,
mókus szalad fáról fára,
nagy boldogan ficánkol.

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát szétterítette,
a Hold felhők mögül,
néha megtekintette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodtak a többiek,
és fény lett az éjben.

Elűzték a sötétet,
mely szárnyát összehúzta,
a Hold így fektetett,
aranyhidat a Balatonra.