Az első lila, s fehér orgona,
csendes tavaszi eső pocsolya,
messze kergeti a tél hidegét,
már hozza az új nyár ígéretét.
A fészkének örülő gólyapár,
a mezőkön sarjadó búzaszál,
felhangzó búcsúztató dallamok,
iskolámmal végeztem, nagy vagyok.
Ballagó diákok kórusa zeng,
oly szépnek tűnik, bár hamisan cseng,

Szúnyogok a parton,
csillagok az égen,
holdsugár vetít utat,
Balaton víztükrében.
Tücsökzene hangzik,
loccsan, fodroz a víz,
egy csillogó pikkely,
körbenéz, talán hív.
Hajó töri meg a csendet,
hangosan szól üteme,
sokáig hallani vélem,
fülemben a zene.
Távolabb zörög a nádas,
de rejti előlem okát,

Felült, keze remegett,
papucsába alig talált,
igazgatta eltekeredett,
pizsamájának nyakát.

Húzta a gravitáció,
nehezen emelkedett,
az ágy mellett zsebrádió,
reggeli zenét recsegett.

Kicsoszogott a kamrába,
zöld üvegét megemelte,
ránézett az aljára,
és kortyonként befejezte.

Mit takar ez a szó,
tán azt, mi nem is való,
képzeletet, fantáziát,
meséket, sok históriát.

Van, aki neveti,
van, ki szentül hiszi,
történetek, csodák,
megfoghatatlan világ.

Hamis és bizonyság,
álom és valóság,
néha-néha ellentmond,
néha pedig összeforr.

Elbújva poros padláson,
pókok nézik dolgait,
kever, rajzol mormogja,
érthetetlen szavait.

Hisz a varázs tudományban,
csakis neki sikerül,
mit kerestek más varázslók,
ő fejti meg egyedül.

Próbált aranyat csinálni,
járta a sok esőtáncot,
varázsitalt is kotyvasztott,
üveggömbbe csak ő látott.

Nem volt más nála,
csak pár szál virágja,
a járdán állva,
mosollyal kínálta.

Nem adom drágán,
az utolsó csokrom,
ne legyen árván,
ne kelljen már fognom.

Már hervadozott,
hogy szorongatta,
arca felragyogott,
mikor odaadta.

Gondoltam elhozom,
és életben tartom,
vagy lehet eldobom,
a következő sarkon.

Hajnalokon gyűltek,
dideregtek, fáztak,
de lapultak a fűben,
és prédára vártak.

Kezükben a dárda,
testükön a bőrök,
így éltek, vadásztak,
régen még az ősök.

Fiatal mamutnak,
recsegett a csontja,
ott fekszik felbukva,
ez volt az ő sorsa.

A csillagokat nézve
vágyódom fel az égbe,
szökellni mint a madár,
ki ágról ágra talál.

Meglátogatnám mindet,
az idő akkor nem sürget,
legszebbet kiválasztanám,
neked lehajítanám.

A fényes pillanatnál,
te felsóhajtanál,
hullócsillag kiváltság,
és valamit kívánnál.

Reggel a járdán feküdtek,
már hidegen, holtan,
oda hogyan kerültek,
tanácstalan voltam.

Nem szoktak verebek,
öngyilkosok lenni,
lehet az eledel,
ami halálukat rejti.

Vagy éppen ragadozó,
kaphatta el őket,
egy néma lopakodó,
ki tudta, hogy győzhet.

Sötét volt, elbújt a hold,
rejtőztek a csillagok
csak kísértő lelkek jártak
és éjszakai visszhangok.

Vészt jósolt egy bagoly,
talán farkas is vonyított,
égnek állt minden hajszálam,
bőröm hidegen borsózott.

Vártam talán hajnalodik,
elűzi végre a rémeket,
a ködből előbukkanó,
képzelt szörnyűségeket.

Mértani pontossággal ki volt számolva,
mikor, hova megy, melyik a jó óvoda,
a megfelelő iskola, bentlakással,
természetesen, az illő szobatárssal.

Főiskola, egyetem, három diploma,
jutalom egy lakás és autócsoda,
neves intézményben jól fizetett állás,
cipője, ruhája, mindig csakis márkás.

Befoltoztam lyukas tetőmet,
most nem látom a csillagokat,
felhőkön égbe kell szállnom,
hogy megleljem mindazokat,
mert hiányoznak esténként.

Esőcseppek kopogását hallgatom,
szép lassan lecsorognak az ablakon,
összeállnak, és gyöngyfüzérré lesznek,
kicsit még csillognak, míg elidőznek.

Belealszom a monotóniába,
csak forgolódom e kettős spirálban,
fejemben úgy dübörögnek a hangok,
nem tudom ébren vagyok, vagy álmodok.

Már csicseregnek a madarak,
galamb a tojásait költi,
van valami új e dallamban,
ez a tavasz más mint a többi.

Híreket hozott, fájdalmakat,
háború üzenetét mondja,
menekülőket, jajszavakat,
fényes repülőkben a bomba.

Csak romok maradnak utána,
üres házak, üres városok,
átöltöztek már gyászruhába,
a lányok és özvegyasszonyok.

Gyermekként csak álltam,
egy csodára vártam,
még tiszta volt lelkem,
oly sok volt a tervem.

Bíztam a jövőben,
valami erőben,
és bíztam a dalban,
amit tőled kaptam.

Aztán, hogy megnőttem,
nem az lett belőlem,
a sors már mást akart,
elém tett pár csavart.

Előjöttek emlékek,
fényképek a dobozból,
annyi mindent mesélnek,
életekről, sorsokról.

Távoli, közeli ős,
rá nem is emlékezem,
arca már nem ismerős,
ki lehet ez, kérdezem.

Gondosan vissza rakom,
mindegy is, hogy ki volt ő,
biztosan családtagom,
egy rokon, egy felmenő.

Régi háznál minden csendes,
lassan peregnek a percek,
ablakán sem néz ki senki,
titkát többé el nem rejti.

Kicsi ablak sarkig tárva,
bent a huzat körbe járja,
nem talál már érdekeset,
fogja magát, és kisiet.

Egész évnek kerti kincse,
kamrában a háznak szíve,
régen amíg volt benne polc,
roskadozott úgy tele volt.

Sárga markoló az udvaron,
falak merednek csupaszon,
szél viszi a törmelék porát,
lebontják a régi iskolát.

Sok szép emlék fűzött oda,
bár nem tudtam, hogy csak ekkora,
idők során tán összement,
meghajlott, kicsit lepihent.