Ha egyszer majd választhatok,
vagy sorsolás dönt róla,
de ha mégis kívánhatok,
legyek mezőben vadrózsa,
vagy puha avar erdőben,
ringatózó nád a vízben,
pitypang a fújó szellőben,
kerti virág minden színben.

A múlt lassan elballagott, emléke homályba veszett, a tegnap sem választhatott, szedte lábát elsietett. A jövő éppen hogy látszott, szürkület volt messzeségben, mire a holnap sikoltott, múlt leszek, hol a reményem? A jelen némán mosolygott ne félj, eljön a te időd, leszel még jobban csalódott, mert holnap már nem lesz jövőd.

Mocorgott, zörgött az erdő,
hangosak voltak a zajok,
féltem, mert fújt egy kis szellő,
és teljesen magam vagyok!

Nem volt arra bátorságom,
hogy tovább menjek egyedül,
leültem egy fa tövébe,
a sötét talán kikerül.

Aztán fényt láttam nem messze,
apám közeledett felém,
itt ücsörögsz kint a kertbe,
és egy lámpást hozott elém.

Illúzió, vagy valóság,
a csillagos ég felettem,
a szelet fogó vitorlák,
vagy hósapka a hegyeken.

Látok szürke madarakat,
repülni a magas égen,
lehet képzeletem szalad,
árnyékok az esti fényben.

Halk suttogó hangot hallok,
egy csendes nyári délután,
lehetnek bús égi lantok,
vagy halk futam a zongorán.

Hova lesz a lélek, ha elszáll az élet,
fentről nézed -e majd, hogy temetnek téged?
Örülnek hogy voltál, és hogy ismerhettek?
Arcodra, hangodra, meddig emlékeznek?

Érdekel ezen túl a földi gazdagság?
Vidám lesz a léted vagy bú és komorság?
Számít a gyertyaláng, mit gyújtottak érted?
Grammnyi lelked mérlegen kell-e majd félned?

A házat az enyészetnek hagyták,
lakattal bezárták, nem használták,
kulcsa lehet régen el is veszett,
már a ház udvara sem rendezett.

Valamikor ablakán zöld festék,
de ez mára csak egy kopott emlék,
mi csodás volt sok éve hajdanán,
lepergett, repedezett ajtaján.

Életem kis elemeit,
rakosgatom össze,
némelyik úgy tekeredik,
mint egy szinusz görbe.

Mind beillik szépen sorba,
kócos valóságba,
nem maradhat egy sem csorba,
meg kell legyen párja.

Meg is lehet szépíteni,
kedvesen és bölcsen,
megragasztom emlékeim,
egy törött cserépben.

Hajó küzd a tenger vizén, korbácsolja hullám,
árbócán a vitorlája széttépve lóg, kurtán.
Egyedüli reménysége, kikötőt találni,
ha nem akar sziklák között, hullámsírba szállni.

Megpillant a kapitánya, távol egy kis pontot,
amíg oda elbukdácsol, űzi még a roncsot.
Ki kell kötni bármi áron, nem lehet itt vége,
úton vannak oly régóta tán már ezer éve.

A festék rajta megkopott,
semmi dolga nem akadt,
vonatozás is elfogyott
nem volt már aki szalad.

Régen apró gyerekkezek,
rakosgatták föl és alá,
de volt, hogy a felnőtteket,
tette kissé magasabbá.

Viharverten bent a spájzban,
polc alá volt bedugva,
teteje a régi fában,
apró szeggel lyukasztva.

Garázsban állt unatkozva,
kikoptatták anyagát,
nagyon rég volt porszívózva,
nem vigyázták huzatát.

Folt hátán folt, minden része,
karfája is olajos,
senki nem ült oly rég benne,
ezért nagyon bánatos.

Helyét régen elfoglalta,
műbőrében egy relax,
házigazda választotta,
bár kényelmet úgysem ad.

Rozoga szék a sarokban,
kijár már egyik lába,
ácsorog csak a piszokban,
hűs délután árnyába.

Kicsit szuvas a karfája,
megkopott a huzata,
rég megszűnt a jó világa,
macska csak a vigasza.

Arra járt egy munkásember,
gondolta, hogy megpihen,
de sajnos az embertenger,
fészkelődött rendesen.

Sántikál, húzza a lábát
boltba a gurulós táskát,
néha botját is elejti,
de van, hogy otthon felejti.

A piacon jól ismerik,
hogylétéről kérdezgetik,
mindenkihez van pár szava,
mielőtt elindul haza.

Otthon csak a kutya várja,
örömtáncát folyvást járja,
tányérjába kolbász kerül,
jóllakik és elcsendesül.

Ölelsz valakit, szívetek összeér,
harag, vagy bánat, azonnal véget ér.
Mindig szívből ölelj, ne csak kényszerből,
gyógyulást adhatsz bajokra, lelkedből.

Mit jelent az ölelés a gyermeknek?
Mit jelent azoknak, akik szenvednek?
Szeretetet, vigaszt, és boldogságot,
betegnek gyógyítást és orvosságot.

De jó a madárnak fenn a magas égben,
láthatja a tájban azt, amit én képen.
Szőnyeget virágból, sátrakat a lombból,
apró farkasokat egyazon alomból.

Építhet fészket is, bárhol a világon,
hintázhat vígan a legmagasabb ágon.
Nem zavarják határok, vagy bántó beszéd,
szabadon szárnyalhat, nem kötik meg kezét.

Tüzesen süt le a nyári nap sugára,
a Fő utca sarkán egy háznak udvarára.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
mert a terasz asztala, úgyis üres vagyon.
 
A legény bent cseverész, kocsma hűvösében,
fél liter rizlingfröccs lötyög a kezében.
Szájában cigi lóg, oly vígan pöfékel,
és a csapos lánynak udvarol bő hévvel.
 

Nem maradt más csak a beton,
bombával döntötték romba,
kihalt tájon már nincs élet,
csak a falak fura tornya.

Rejtőzködőket keresnek,
akik féltve az életük,
tán föld alá bújtak tudván,
helikopter köröz felettük.

Mit gondolt, ki parancsot adott,
katonásdit akart játszani,
a világot lerombolni,
és mindent elpusztítani?

Kiürültek a teraszok,
becsukódtak az ablakok,
város felett sötét felhők,
előkerültek az ernyők.

Eltűnő nappali fények,
kopogó sietős léptek,
víz erezte már ablakom,
az esőt csendben hallgatom.

Hirtelen közel villanás,
mint egy reggeli pirkadás,
az ablakban üveg rezdül,
bátorságom egyből törpül.

Kotta pihen eldobva mostohán,
nemrég halk futam volt egy zongorán,
míg hallgatták hangját az orgonák,
illatoztak hűs nyári lombon át .

Fülbe mászott, suttogott csendesen,
talán szívből is szólt szerelmesen,
átvitte szél házakon, kerteken,
sírtak tőle sokan keservesen.