Üzenetet találtam egy palackban,
a múlt üzent a távoli jövőnek,
minden rendben van, ha megtalálod,
még van élet, és még vannak remények.

Földünk haldoklik, a végét járja,
egyedül nem tudja újrakezdeni,
az utánunk jövő nemzedéknek kell,
az otthonunkat megmenteni.

Szeretem a hegyeket fenyveseket,
ahogy bátran nyújtózkodnak az égig,
kalapnak használják a fellegeket,
tó tükrében magukat büszkén nézik.

Szeretem még a csendes éjjeleket,
mikor a lélek is pihen, alszik már,
az égre rakott fényes ékszereket,
nyáresten a turbékoló gerlepárt.

Rongyos ruhapapucsában
lassan csoszog az idő,
érzem visszahúz a hajnal,
ablakom veri az eső.

Várom, csörögjön a vekker,
lassan el is szunnyadok,
már csak ezt a percet várja,
elrúgja a papucsot.

Gyorsan szalad a mutató,
vele együtt sietek,
várom már a buszt a sarkon,
bár még kicsit lihegek.

Jártál már a hótól tündöklő hegyen,
hol hideg szél csípi pirosra arcod,
vagy tenger ölelte csöppnyi szigeten,
hol nincsenek csak ismeretlen arcok?

Gyerekként bár öregnek láttalak,
szerettem puszilni ráncos arcodat,
szerettem türelmed, nyugodt hangod,
mely mesével este álomba ringatott.

Megtanítottál sok mindent nekem,
azt hittem örökké itt maradsz velem,
nem számított a korod a ráncaid,
csak mellettem akartam tudni nagymamit.

Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
fagyos telet átaludtam,
tavasszal meg kirügyeztem.

Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
mókusokat hintáztattam,
madarakat rejtegettem.

Egyenes, szép ágként éltem,
sétálóknak integettem,
jött egy ember megijedtem,
fűrészt láttam a kezében.

Suttog, lengedez, lágyan simogat,
nyári melegben hűsíti arcomat.
Hajladozó fűszálon szöcske hintázik,
útszélen szirmokkal finoman gurigázik.

Fa ága meghajlik, szétfújja hajamat,
kabátomon feszíti gombjaimat,
kapaszkodik, húzza a vitorlát,
repül hajóm a hullámzó tavon át.

Fellegek rajzolnak mintákat az égre,
melankolikus hangulatban ücsörgök,
várom, a meleg nap felbukkanjon végre,
és a fényt beengedjék sápadt függönyök.

Szívemet melegíti a tavaszi nap,
a természet virágzik, új erőre kap,
kinyílnak a virágok és az ablakok,
nap szárítja fel a hajnali harmatot.

Domb tetején van egy kút,
vize hideg, mindig tiszta,
de a vödör mégsem járja,
soha senki nem is issza.

Felette az ég oly szürke,
még a a nap is kerüli,
madár arra akkor repül,
ha a párját keresi.

Mitől van ez a nagy bánat,
a kis kútnak környékén?
Miért lóg oly szomorúan,
vödör is a rúd végén?

Felejteni akarod kedves arcát, de úgy érzed nem tudod,
hallod még a csendes hangját, őrzöd még a virágot.
Oly nehéz is elengedni, akit egykor szerettél,
talán tényleg nem is ment el, talán még itt keresgél.
Keresi még az életet, a porladó embertestét,

Egy ajtó előttem nyitva,
egy ablak, a múltat mutatja,
része volt régi életemnek,
egy pillanatra belenézek.

Ősök álma volt a kis ház,
minden zuga, a pince és padlás,
nekem játszóterem udvara,
mászóka a dió, a szilvafa.

A parti kövek oldalát
hullámok simítják,
mint selymes női kéz,
finoman dajkálják.

Kedvesen csacsognak,
csobbannak rajta,
kövek moha takaróját,
buborék borítja.

Apró halak ugrálnak,
hátán egy hullámnak,
alábukva eltűnnek,
köztük bújócskáznak.

Mikor először megfogtad a kezem,
és meleg szemedben úgy elvesztem,
mikor először simítottad hajam,
már tudtam, meg van az én utam.

Melletted lehettem szerető nő,
kit boldoggá tett, hogy szereti Ő.
Ölelésed feltölti lelkemet,
erősíti fáradt napokon testemet.

Délután a tó vizében,
tündérrózsa ringatózik,
köd lepte be a vidéket,
és már az ősz előbújik.

Kopasz fa a víztükörben,
elmúlását látja folyton,
hol a zöld ág? Hol a levél?
Hol a nyári dús, szép lombom?

Majd jön a tél, hótakaró,
finom párna, pihe-puha,
minden ágat úgy betakar,
mint egy meleg fehér ruha.

Kérdezem a Napot a fogyó Holdat,
mondjatok híreket, milyen lesz a holnap?
Erdőben járva kérdezem a Teremtőt,
mondjál nekem valamit, mondjál jövendőt!

Évek óta őrzi a bús magányt,
a lakat és a lógó lánc,
a régi ház rozsdás kapuját,
omladozó vályogfalát,
a múlt emlékeit, ősök lépteit,
az itt éltek utolsó sóhajait.
Törött ablakok, pókhálós falak,
beszakadt tető, ez mi megmaradt.
Ki itt lakott, boldog volt elégedett?

Kisöreget láttam sétálni a minap,
háta meghajlott, fején régi kalap.
Arca naptól cserzett ráncos,
lába bizony már nem táncos.

Lassan lépked, meg-megállva,
nincs már többé sürgős dolga.

Kezében botja, szépen faragva,
reszketésének biztonságot adva.
Kettőt hármat lép, megáll, körbenéz,
bár derekának fordulni oly nehéz.