Énekel lelkéből, én hallgatom,
szomorú dalában a fájdalom,
népének ősi énekét zengi,
már mind elmentek, nem maradt senki.

Utolsó, ki emlékszik a dalra,
utolsóként mondja el az ajka,
száll a szélben völgyeken, hegyeken,
majd elhallgat, és csak vár csendesen.

Könnyek peregnek arca redőin,
szivárvány nyílik az ég felhőin,
fájdalmával áll a sugarában,
vigasztaló, fényes kapujában.