A parkban kopott padon ücsörgök,
napsütést, melengetőt üdvözlök.
Már semmi sürgős dolgom nem lehet,
csak várni és hallgatni a szelet.

A közelemben halk szárnysusogás,
már oda is lett az álmodozás,
fehér galamb szállt le a vállamra,
megfogtam, nem bántom azt láthatta.

Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.

Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.

Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.

Meddig élet az élet,
hol ér véget a méltóság,
van értelme a létnek,
ha marad egy rácsos ágy?
Pislákoló lángocska,
ösztönök küzdelme,
álom az álomba,
az elme gyötrelme.
Megfáradt öreg test,
várja a jótevőt,
a kicsit kedves,
mosolygó ismerőst.
Könnyes szeme hálás,
de kinek, minek,
a szeretet vágyás,

Vastag felhők az égen,
sűrű pelyheket hullatnak,
betakarják már a tájat,
puha takarót borítanak.

De szél úr felkerekedik,
játszani támad kedve,
felveszi viharkabátját,
és oda a tél csendje.

Kéményeken befütyül,
kergeti a szálló füstöt,
faágat hajlít és letör,
fúj egy hangos kürtöt.

Szárnyát letörték, elvették,
az istenek megfenyítették,
földre lökték, boldoguljon ha tud,
bezárták mögötte a kaput.

Bukott angyal jár közöttünk,
kit hiába köszöntünk,
tele van lelke fájdalommal,
nem törődik mosolyoddal.

Ne hagyd, hogy a csalóka álmok,
lerombolják a valóságod,
hogy hazug szó mely csak kísér,
száműzze víg kacagásod.

Ha ködbe vész is minden terved,
mi olyan szép, akár egy regény,
ne add fel soha az elved,
ha az élet veled kemény.

Told meg a szekeret, ha elakad a sárban,
hagyd ott a helyedet, ha unod már a gyárban,
fogd meg a zsákodat, indulj el az úton,
többet már ne sírjál, ne rágódj a múlton.

Hidd el, hogy reád még új élet várhat,
valóra is válthatod, rég eltitkolt vágyad,
bejárhatsz folyót, hegyet, völgyet százat,
csak dobd be a fiókba jól rejtsd el a fátylad.

Oly szép az élet, csak észre kell venni,
tavaszi délután, rétre kimenni,
hol apró hangya, morzsával küszködik,
virág a fűben, szerényen megbújik.

Megvárni a holdat, míg eljön éjjel,
örülni a napnak, hogy reggel felkel,
félni a vihar, hangos muzsikáját,
csodálni a jégcsap, tiszta csillogását.

Hófehér ruhába öltöztek a fák,
kályhában a tűz vidáman pattogott,
ablakra fagyott hajnali jégvirág,
a melegtől már lassan olvadozott.

Az udvaron térdig jártunk a hóban,
ajtó mellett a seprű és hólapát,
vertük le csizmáinkról mi ráragadt,
mikor meguntuk este a hócsatát.

Hófehér takaró borítja a fákat,
ünnepi áhítat járja át a tájat.
Békés estefelé a házak hallgatnak,
csak füstöt pipáló kémények dohognak.

Néma minden utca, még kutya sem ugat,
egy apóka egyedül rója az utat.
Nem is hallik más, csak a hó csikorgása,
ahogy tapad kopott, elnyűtt csizmájára.

A fekete aszfaltra lehullt a hó,
fehér lett hajnalra, puha takaró,
csillogó hópihék, lámpák fényében,
kergették egymást, a hajnal csendjében.

Egy korai járókelő ballagott,
cipője alatt a friss hó ropogott,
lassan ment sétált, élvezte a percet,
lépte nyomán, a hóba vágott rendet.

Kipirulva arra várnak,
hogy a csengő megszólaljon,
megláthassák piros szánját,
hozzájuk is bekopogjon.

Zsákjában sok ajándékkal
gyerekekhez hogyha belép,
édességgel, játékokkal
rakja teli kicsik kezét.

Minden csomag ajándékért
jár neki egy versike,
az se baj, ha a legvégét
elfelejti Erzsike.

A felhő lepte havas téli tájban,
magas sziklán farkasok hallgatóznak,
körbe figyelnek, és zsákmányra várnak,
nem örülnek a vastag takarónak.

A völgyben minden olyan csendes, nyugodt,
óvja, védi a jótékony takaró,
a vadat, aki már oly sokat futott,
most nem fenyegeti a bősz támadó.

Csendes az éjszaka, figyelem szótlan,
csillagok bújtak fekete gyász mögé,
csak a sötétség ácsorgott ajtómban,
borított fátylat, hallgatagon körém.

Hol vannak a vidám, szép délutánok,
a mesebeli varázsos hétvégék,
tovaillantak az édes kacagások,
szörnyek jöttek, és hirtelen széttépték.

Ül a padon, mellette kis csomagja,
karját szorosan maga köré fonja.
Nem szól senkihez, alatta a tócsa,
nincs semmije, ez a pad az otthona.

Szemében már nem is csillog az élet,
arca fakó, haja fénytelen tépett,
csak ül naphosszat, alig-alig mozdul,
soha nem kér semmit, soha nem koldul.

Várt a hajó, a hullámzó víz,
a könnyet előcsaló szél,
bűvös szirén éneke hív,
vagy öreg Poszeidon remél.

Messze mentél, hívott a tenger,
a hullámzó vad óceán,
semmi nem tartott itthon téged,
hisz te voltál a kapitány.

Lámpást tettem ablakomba,
hogy egyszer visszatalálj,
átülhetsz majd csónakomba,
ha már nem rikolt a sirály.

Ha a hegyek beszélni tudnának,
vajon mennydörögnének, vagy suttognának?
Oldalukon a kövek dübörögnének,
szálka fenyvesek derékba törnének?

Hallgasd a hegyeket, tudnak beszélni,
bennük vannak a régmúlt meséi,
a fák, a sziklák és a barlangok,
zengnek, zúgnak, mint a harangok.

Lassan hízlalja arcát a hold,
víz felett gyönyörködik benne,
halkan susog az őszi lomb,
mintha az elmúlástól félne.

Nincsen tücsökdalos éjszaka,
kicsi sünök nem motoszkálnak,
nem kopog sétálók tűsarka,
vége az éjszakai bolyongásnak.