Amikor elértem azt a kort, hogy már nem csak a kislibák alvási szokásai érdekeltek, nagyanyám kinevezett libapásztornak.
Ez azt jelentette, hogy libasorban, /én elől/egy vizeskannával, lapos tállal, és egy összefordított hagymával kibélelt zsíroskenyérrel,
utánam pedig a védenceim, kivonultunk a libalegelőre.
|
Találtam egy régi könyvet,
kicsi lakat őrizte,
kinyitottam, belenéztem,
egy lány titkát rejtette.
Gyermekkora, serdülése,
ifjúkori szerelmek,
fakó lapok oldalára,
könnyeket is ejtettek.
Hol nevettem, hol könnyeztem,
amíg el nem olvastam,
fedelébe egy elrejtett,
szürke fotót találtam.
|
Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.
Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.
Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.
|
Néha azt képzelem, veled szállok,
szárnyaló fehér madárrá válok.
Meghódítjuk ketten a kék eget,
üdvözöljük a reptető szelet.
Tenger felett repülve azt érzem,
te vagy, aki mellett nem kell félnem.
Hisz itt vagy, két kezedben a kezem,
tiéd vagyok szerető kedvesem.
|
Vitorlások tó közepén kikötve,
bólogató orruk vizet köszöntve,
finoman ringatják kicsi hullámok,
míg pihennek rajtuk fáradt sirályok.
Lágy szellő simogatja az árbócot,
köteleken penget egy halk dallamot,
csendes a kikötő és a kis hajók,
tán pihenni tértek a vízilakók.
|
Ült az ágyam szélén,
szárnyát simogatta,
ő már minden
gondolatom tudta.
Nem sietett, csak
nézett figyelmesen,
vajon mire várt ilyen türelmesen?
Aztán megtudtam,
jött a halk kérdés,
ami eddig volt csak sejtés.
Hogy döntöttél, velem tartasz?
Mit mondasz?
Most nem lehettem bölcs,
megállt az idő, a csönd.
|
Idő
Parányi az ember,
a sors egy mély tenger,
hiába van feladat,
léte csak egy pillanat.
Nem lát ki a völgyből,
vagy a sűrű ködből,
tétován indulna,
ideje ha volna.
Felette a végzet,
tovább már nem élhet,
utoljára körbenéz,
idő lába földet ér.
|
A parkban kopott padon ücsörgök,
napsütést, melengetőt üdvözlök.
Már semmi sürgős dolgom nem lehet,
csak várni és hallgatni a szelet.
A közelemben halk szárnysusogás,
már oda is lett az álmodozás,
fehér galamb szállt le a vállamra,
megfogtam, nem bántom azt láthatta.
|
Hajóm már a parton áll,
kiszáradt alatta a tó,
a sirály már nem száll rá,
tán pihenőnek sem jó.
Még néhanap megnézem,
ő múltam egy darabja,
van róla pár emlékem,
mi torkomat kaparja.
Szép fényesre lefestve,
hasította a vizet,
táncoltak rajt nevetve,
vagy várta a kis sziget.
|
Meddig élet az élet,
hol ér véget a méltóság,
van értelme a létnek,
ha marad egy rácsos ágy?
Pislákoló lángocska,
ösztönök küzdelme,
álom az álomba,
az elme gyötrelme.
Megfáradt öreg test,
várja a jótevőt,
a kicsit kedves,
mosolygó ismerőst.
Könnyes szeme hálás,
de kinek, minek,
a szeretet vágyás,
|
Vastag felhők az égen,
sűrű pelyheket hullatnak,
betakarják már a tájat,
puha takarót borítanak.
De szél úr felkerekedik,
játszani támad kedve,
felveszi viharkabátját,
és oda a tél csendje.
Kéményeken befütyül,
kergeti a szálló füstöt,
faágat hajlít és letör,
fúj egy hangos kürtöt.
|
Szárnyát letörték, elvették,
az istenek megfenyítették,
földre lökték, boldoguljon ha tud,
bezárták mögötte a kaput.
Bukott angyal jár közöttünk,
kit hiába köszöntünk,
tele van lelke fájdalommal,
nem törődik mosolyoddal.
|
Ne hagyd, hogy a csalóka álmok,
lerombolják a valóságod,
hogy hazug szó mely csak kísér,
száműzze víg kacagásod.
Ha ködbe vész is minden terved,
mi olyan szép, akár egy regény,
ne add fel soha az elved,
ha az élet veled kemény.
|
Told meg a szekeret, ha elakad a sárban,
hagyd ott a helyedet, ha unod már a gyárban,
fogd meg a zsákodat, indulj el az úton,
többet már ne sírjál, ne rágódj a múlton.
Hidd el, hogy reád még új élet várhat,
valóra is válthatod, rég eltitkolt vágyad,
bejárhatsz folyót, hegyet, völgyet százat,
csak dobd be a fiókba jól rejtsd el a fátylad.
|
Oly szép az élet, csak észre kell venni,
tavaszi délután, rétre kimenni,
hol apró hangya, morzsával küszködik,
virág a fűben, szerényen megbújik.
Megvárni a holdat, míg eljön éjjel,
örülni a napnak, hogy reggel felkel,
félni a vihar, hangos muzsikáját,
csodálni a jégcsap, tiszta csillogását.
|
Hófehér ruhába öltöztek a fák,
kályhában a tűz vidáman pattogott,
ablakra fagyott hajnali jégvirág,
a melegtől már lassan olvadozott.
Az udvaron térdig jártunk a hóban,
ajtó mellett a seprű és hólapát,
vertük le csizmáinkról mi ráragadt,
mikor meguntuk este a hócsatát.
|
Hófehér takaró borítja a fákat,
ünnepi áhítat járja át a tájat.
Békés estefelé a házak hallgatnak,
csak füstöt pipáló kémények dohognak.
Néma minden utca, még kutya sem ugat,
egy apóka egyedül rója az utat.
Nem is hallik más, csak a hó csikorgása,
ahogy tapad kopott, elnyűtt csizmájára.
|
A fekete aszfaltra lehullt a hó,
fehér lett hajnalra, puha takaró,
csillogó hópihék, lámpák fényében,
kergették egymást, a hajnal csendjében.
Egy korai járókelő ballagott,
cipője alatt a friss hó ropogott,
lassan ment sétált, élvezte a percet,
lépte nyomán, a hóba vágott rendet.
|
Kipirulva arra várnak,
hogy a csengő megszólaljon,
megláthassák piros szánját,
hozzájuk is bekopogjon.
Zsákjában sok ajándékkal
gyerekekhez hogyha belép,
édességgel, játékokkal
rakja teli kicsik kezét.
Minden csomag ajándékért
jár neki egy versike,
az se baj, ha a legvégét
elfelejti Erzsike.
|
A felhő lepte havas téli tájban,
magas sziklán farkasok hallgatóznak,
körbe figyelnek, és zsákmányra várnak,
nem örülnek a vastag takarónak.
A völgyben minden olyan csendes, nyugodt,
óvja, védi a jótékony takaró,
a vadat, aki már oly sokat futott,
most nem fenyegeti a bősz támadó.
|