A csillagokat nézve
vágyódom fel az égbe,
szökellni mint a madár,
ki ágról ágra talál.

Meglátogatnám mindet,
az idő akkor nem sürget,
legszebbet kiválasztanám,
neked lehajítanám.

A fényes pillanatnál,
te felsóhajtanál,
hullócsillag kiváltság,
és valamit kívánnál.

Reggel a járdán feküdtek,
már hidegen, holtan,
oda hogyan kerültek,
tanácstalan voltam.

Nem szoktak verebek,
öngyilkosok lenni,
lehet az eledel,
ami halálukat rejti.

Vagy éppen ragadozó,
kaphatta el őket,
egy néma lopakodó,
ki tudta, hogy győzhet.

Sötét volt, elbújt a hold,
rejtőztek a csillagok
csak kísértő lelkek jártak
és éjszakai visszhangok.

Vészt jósolt egy bagoly,
talán farkas is vonyított,
égnek állt minden hajszálam,
bőröm hidegen borsózott.

Vártam talán hajnalodik,
elűzi végre a rémeket,
a ködből előbukkanó,
képzelt szörnyűségeket.

Mértani pontossággal ki volt számolva,
mikor, hova megy, melyik a jó óvoda,
a megfelelő iskola, bentlakással,
természetesen, az illő szobatárssal.

Főiskola, egyetem, három diploma,
jutalom egy lakás és autócsoda,
neves intézményben jól fizetett állás,
cipője, ruhája, mindig csakis márkás.

Befoltoztam lyukas tetőmet,
most nem látom a csillagokat,
felhőkön égbe kell szállnom,
hogy megleljem mindazokat,
mert hiányoznak esténként.

Esőcseppek kopogását hallgatom,
szép lassan lecsorognak az ablakon,
összeállnak, és gyöngyfüzérré lesznek,
kicsit még csillognak, míg elidőznek.

Belealszom a monotóniába,
csak forgolódom e kettős spirálban,
fejemben úgy dübörögnek a hangok,
nem tudom ébren vagyok, vagy álmodok.

Már csicseregnek a madarak,
galamb a tojásait költi,
van valami új e dallamban,
ez a tavasz más mint a többi.

Híreket hozott, fájdalmakat,
háború üzenetét mondja,
menekülőket, jajszavakat,
fényes repülőkben a bomba.

Csak romok maradnak utána,
üres házak, üres városok,
átöltöztek már gyászruhába,
a lányok és özvegyasszonyok.

Gyermekként csak álltam,
egy csodára vártam,
még tiszta volt lelkem,
oly sok volt a tervem.

Bíztam a jövőben,
valami erőben,
és bíztam a dalban,
amit tőled kaptam.

Aztán, hogy megnőttem,
nem az lett belőlem,
a sors már mást akart,
elém tett pár csavart.

Előjöttek emlékek,
fényképek a dobozból,
annyi mindent mesélnek,
életekről, sorsokról.

Távoli, közeli ős,
rá nem is emlékezem,
arca már nem ismerős,
ki lehet ez, kérdezem.

Gondosan vissza rakom,
mindegy is, hogy ki volt ő,
biztosan családtagom,
egy rokon, egy felmenő.

Régi háznál minden csendes,
lassan peregnek a percek,
ablakán sem néz ki senki,
titkát többé el nem rejti.

Kicsi ablak sarkig tárva,
bent a huzat körbe járja,
nem talál már érdekeset,
fogja magát, és kisiet.

Egész évnek kerti kincse,
kamrában a háznak szíve,
régen amíg volt benne polc,
roskadozott úgy tele volt.

Sárga markoló az udvaron,
falak merednek csupaszon,
szél viszi a törmelék porát,
lebontják a régi iskolát.

Sok szép emlék fűzött oda,
bár nem tudtam, hogy csak ekkora,
idők során tán összement,
meghajlott, kicsit lepihent.

Ott állt a híd végén, vissza nézett rám,
vidáman mosolygott, valamire várt.
Erre biztosan jó oka lehetett,
talán lassan mentem, vagy ő sietett?

Már nem emlékszem, de ahogy most nézem,
a hídon kék ég alatt a napfényben,
nem intett búcsút, csak várt türelmesen,
zsebre tett kézzel, engedelmesen.

Kis tó partján már az ősz jár,
fodrozza a víztükröt,
száraz levél zizeg a fán,
a nap estét köszöntött.

Ruha szárad kint maradt,
meglengeti langyos szél,
ha ránézel gazdájáról,
pár dolgot még elmesél.

Megélte az ifjúkorát,
megette a kenyerét,
kiterítette nyomorát,
öregsége jelmezét.

Keresem az igaz utat,
csillagot, mi irányt mutat,
eddig sajnos nem találtam,
pedig hét határt bejártam.
Útjelzők voltak lerakva,
menjél jobbra, menjél balra,
választottam, de éreztem,
célba soha nem érkeztem.
Új útra már nem találok,
időm elfogy, körbe járok,
marad egy, a kitaposott,
egy kicsit még ott toporgok.

Hol az út vége, kietlen vidék,
port és füstöt hoz, távolból a szél.
Sínek mutatják, az elmúlt létet,
ott volt még egykor, virágzó élet.
Gázálarcban, alig lát valamit,
vajon hova megy, keres valakit?
Keresi a múltját, a szép tavaszt,
a csendes napot, mi rügyet fakaszt.
A záport hogy elmossa a ködöt,
mely örökre e földre költözött.

Még lógnak a jégcsapok az ereszen,
még nyújtóznak a fák reggel deresen,
hajnali lehelet felhő száll messze,
a madáretető csordultig telve.

Jégvirágok csillognak mint kristályok,
szivárvány színű legdrágább gyémántok,
a tó is megfagyott tükröt tartana,
a fagyott nádasnak, ha ráhajlana.

Macska történetek

Eldobott, még füstölgő csikk,
körbenéz, talán szégyenli,
de győz az örök szenvedély,
bár körmét kissé égeti.

Földöntúli boldogságát,
már egy szippantás meghozta,
tovább lépdel földre figyel,
tán még valaki eldobta.

Messziről, vágyódva nézi,
a megállóban cigizőt,
ha a busz most ide érne,
maradna abból a kicsiből.