Pár csirke kapirgált az udvaron,
amikor arra jártam,
kopott, festékes kapuját,
majd a nyikorgó ajtót is,
egy nyáron szélesre tártam.
Fogatlan szájából dőlt a nevetés és a szó,
öröme oly nagy volt, hogy újra van látogató.
Főzte volna legszebb kakasát,
de megállítottam dolgos kezét,
ő így is szította a tűzhely parazsát,
hogy akkor is legyen valami ebéd.
Bár készültem finomságokkal,
de kérő szeme annyira sürgetett,
kedvessége, kínálatának ereje
mégis asztalához ültetett.
Már főzte a krumplit,
kis szalonna, kolbász mellé,
és amíg falatoztunk, mesélt,
bennem a szó fagyott csenddé.
Csak a jóra emlékezett,
bár nehéz volt élete,
egyedül maradt itt öregen,
meghalt párja és gyermeke.
Még teszi a dolgát, még bírja erővel,
tervezi a tavaszi munkát, veteményest,
mi lesz majd, hogyan a kiskertjével,
így ülteti mellénk a melegséget.
Számban édesedik a falat, ahogy hallgatom,
még ő ad újra erőt nekem,
a viaszos vászonnal borított asztalon.
Honnét a hite annak, kivel a sors így elbánt,
honnét az ereje, hogy tovább vigye,
bár neki talán mást szánt.
Ha jön a tavasz, újra elmegyek,
nem sajnálni, csak valami odahúz,
talán megcsodálni a kertjében nyíló,
tarkálló színes virágkoszorút.