Kortyol egy kis kávét, lassan kevergeti,
eltemetett emlékeit mélyről keresgeti,
mesél a sorsáról, én csak hallgatom,
érzem, hogy szívében mennyi a fájdalom.

Volt ő boldog is, valamikor régen,
szaladt pillangó után, vadvirágos réten,
de ennek az ideje rövidre volt szabva,
itt hagyta mindenki, anyja és az apja.

Hajnaltól napestig ételért dolgozott,
de egyszer valaki fülébe suttogott,
szívében szerelmet és vágyat gyújtva,
elvitte messzire, a tengerentúlra.

Ott éltek sokáig, egy fiút nevelve,
terveket szőve, és egymást szeretve,
de húzta még vissza az ősi szív,
mely összeszorul éjjel, és hazahív.

Csak eljött annyi, sok év után végül,
talán a lelke is végre megbékül,
még látni akarta a régi hazát,
hallgatni újra az ősök dalát.

Dobozt hozott, ezt itt hagyja örökre,
mutatta, közben könnyeit törölte,
hazája földjében pihenjen párja,
hogy a nyugalmát ő is megtalálja.

Felállt, és szép lassan elballagott,
maga után néma csendet hagyott,
szívem összeszorult, ahogy néztem,
megleli, mit keres, csak azt reméltem.