Megmutatta magát a tél,
könnyeket csalt szemembe a szél,
sajnos otthon hagytam kesztyűmet,
csak meleg zsebem kényeztet.
Talpam alatt ropog a hó,
hallgatni ezt oly nyugtató,
lábnyomomra vissza nézek,
csillognak a neonfények.
Tócsa jéggel takarózott,
széle körben kivirágzott,
hópihe ül a pillámon,
csúszik az út, azt sem bánom.

Bölcsőjében ring az élet,
csak a vágy van, nincs még lélek,
dobog a szív, de nincs mélye,
nincs benne, mi fájna, égne.

Agyában a gondolatok,
nem keresnek kapcsolatot,
nem érti még mi az élet,
csak egy adat csak egy képlet.

Ha eléri őt a lényeg,
tudatára akkor ébred,
ember lesz, és oly esendő,
megérinti a Teremtő.

Vonó sír hegedű húrokon,
elábrándozom a hangokon,
a melódia már csalogat,
vágyom a bűvös dallamokat.

A hangok életre is kelnek,
csodát és szépséget ígérnek,
lehet végtelen, vigasztaló,
vagy nyugtató és felkavaró.

Fekete éjszakában a hold világít,
vízre ezüstös hidat épít, elvakít.
Nem rezdül a levél, nincs az égen felhő,
csak a néma, csendes éjszakai erdő.

Magas sziklák körbeölelik, megvédik,
oltalmazzák rohanását ha tajtékzik,
ha kell, apró kövek közé is bújtatják,
vizének csendes csobogását hallgatják.

Homokban ülve nézzük a hullámokat,
naplementében rajzolom árnyékodat,
fehér harisnyát húzott lábadra a só,
nem kell már sok beszéd, és nem kell most a szó.

Öledben nem égeti homok talpamat,
ölelő karjaid biztosan tartanak,
dörmögve kedvenc dallamodat dúdolod,
elvarázsol ahogy a nevem suttogod.

Szellő borzolgatta a vizet csendesen,
napsugár csillogott tükrösen, fényesen,
kis hullám egy nagyot vidáman kergetett,
valahol egy faág szirmokkal fizetett.

Házőrző és én, figyeltük a fövenyen,
mikor kötsz ki hajóddal a kis szigeten,
folyó partján ülve, oly nagyon vártalak,
sok hosszú nap után végre meglássalak.

Aratás jött fellegekből,
pár maradt csak kegyelemből,
bőven hullott a holt termés,
volt mulatság és ünneplés.

Sikerült, cél teljesítve,
az eredmény kiterítve.
hol nemrég zaj volt és gép szállt,
síri csend van, csak a szél jár.

Ládámat pakolom, indulok az útra,
nem séta a réten, nem is könnyű túra.
Raktam bele lázadást, vágyat, célokat,
búcsúzó ölelést, és fájó csókokat.

Nem feledem itthon türelmem és erőm,
továbbvisz akkor is, ha lyukas a cipőm.
Mindent elpakoltam, maradt a kitartás,
magamhoz ölelem, hisz kell a kispajtás.

Kis fadoboz a sarokban,
senkinek nem kellett már,
benne rozsdás, öreg óra,
régóta, hogy nem is jár.

Volt idő, hogy sokat nézték,
mutatója mozduljon,
teljen a perc,vagy az óra,
hamar, gyorsan induljon!

Apró kulcsot rejt a doboz,
vajon ez mit zárhatott?
fontos dolgot őrizhetett,
vagy egy kupac lim-lomot?

Kósza hangot hozott a szél,
egy régi emlékről mesél,
egy régi emlék egy dalban,
mit visszaidéz egy dallam.

Bársonyos volt az éjszaka,
elvarázsolt hangulata,
újra élem azt a napot,
azt a csodás pillanatot.

A parton tábortűz égett,
ott ismertelek meg téged,
pengettél egy halk dallamot,
kérted tőlem a holnapot.

Rozsdás láncot tart a meggyfa,
rajta van egy kopott deszka,
régen volt, hogy olajozták,
már az enyészetnek hagyták.

Míg gyerekek laktak erre,
szaladgáltak kint a kertbe,
télen, nyáron itt játszottak,
bújócskáztak, fogócskáztak.

Hozzon békét mindenkinek
Gondok, bajok kíméljenek,
legyen tele megértéssel,
bőséggel és egészséggel.

Kívánom a gyerekeknek,
szeretetben élhessenek,
kapjanak most olyan évet,
élhessék a gyerekséget.

Öregeknek szép nyugdíjat,
gondoskodást, és nyugalmat,
tiszteletet, ha megfáradt,
köszönetet, biztos támaszt.

Nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves Magyarerősnek békében, jó egészségben, és az új esztendőben se hagyjon el benneteket kedvetek az íráshoz!

Hófehér takaró borítja a fákat,
ünnepi áhítat járja át a tájat.
Békés este, a kis házak hallgatnak,
csak füstöt pipáló kémények dohognak.

Néma minden utca, tán kutya sem ugat,
de valaki egyedül, rója az utat.
Nem is hallik más, csak a hó csikorgása,
ahogy tapad kopott, elnyűtt csizmájára.

Köszöntöm most őseim,
ők az én nagy hőseim,
régen elment apákat,
elporladt szép anyákat.

Hallottam már rólatok,
kerestem is sorsotok,
néhányat megtaláltam,
szerte a nagyvilágban.

Egy betyárt, ki puskával,
pusztát járta bandával,
testőrt négy-öt példányban,
réges-régi képtárban.

Az indián kiült a szirtre,
nézett a mélybe, nézett az égre.
Ráncos arcán múló idő nyoma,
nincs már családja, és nincs otthona.

Ami egykor csodás hazája volt,
hol a széllel sebesen lovagolt,
mára emlék, kopár, halott vidék,
ahol elhagyta kincsét, a hitét.

Az első hóban lépeget,
ismerkedik, nézegeti,
nem látott meg ily hideget,
teljesen más, új ez neki.

Rögtön markába fogta,
kis kesztyűje el is ázott,
nézte amíg el nem olvadt,
kicsi keze biztos fázott.

Apró cipők nyoma maradt,
játszótéren mindenütt,
néha akadt egy nagyobb folt,
hol egy gyermek lefeküdt.

Hóember az udvaron,
piroslik az orra,
jókedvűen ácsorog,
nincsen semmi dolga.

Mosolyog csak egész nap,
örül télnek, fagynak,
nem bánja ha a fejére,
lyukas lábost raknak.

Kezébe ha seprűt kap,
támaszkodik rajta,
mindegy, hogy egy ágdarab,
vagy a cirok fajta.