Bandukolt a poros úton,
kalapját szemébe húzta,
ősz haja a vállát verte,
hova tart, maga sem tudta.

Soha nem volt otthona,
mindig az erdőt járta,
talán hazatért volna,
de senki nem várta.

Lassan ment így tétován,
görbe hátát nap perzselte,
ballagott megfáradtan,
rézfokossal a kezébe'.

Betyár volt ő életében,
nem ismert más életet,
most már tudja, most már érti,
milyen nagyot tévedett.

Lehetne már unokája,
boldogsága, családja,
élhetné az életét úgy,
fütyülne a világra.

Most öregen addig mehet,
amíg bírják lábai,
és a végső torra hívják
múltja sötét árnyai.