Szép volt a harangszó, szerettem hallgatni a hangját, a déli nagyot, ami ebédre hívott, és az esti kicsit, ami vacsorára. Viszont a kongatás, amikor csak a kisharang szólt, soha nem jelentett jót. Mindenki tudta, hogy valami baj történt. Szaladtak a harangozóhoz, aki búcsúzó végtisztességre húzta kötelét, ha egy elhunyt családja kérte. Ilyenkor bánat hangja szállt a levegőben, csoportokban álltak a ház előtt az emberek, emlékeztek jóra, rosszra, keresztet vetettek párat, hogy igen, ilyen az élet, majd ment mindenki a dolgára. A munka nem maradhat el akkor sem. Tűz esetén élesen, fülbántóan riasztott, gyorsan, gyorsan, segítség kell valakinek. Szaladt az egész falu menteni, ami menthető, míg a tűzoltók odaértek. A misére hívó méltóságteljes, áhítatos hangja volt a legszebb. A csendben gyülekező emberek, a templom hűvöse, a szívekből áradó nyugalom. Szeretem a harangszót, bár a város zaja elnyomja már, de néha a pillanatnyi esti csendben, ha meghallom, eszembe jut régi kis falum temploma, harangjának szép hangja.