Szomorú arcú párok,
boldogtalan emberek,
ráncokban a bánat,
látszanak a jellemek.

Üres tekintetek,
mosolytalan száj,
látszik, hogy legbelül
valami nagyon fáj.

Fröcsög a düh másra,
mondja az igazát,
legyen az valós,
vagy éppen kitalált.

Figyelem a múló perceket,
ez marad, ez gyorsan elmehet,
lassítanám, mi szép, tartson örökre,
de ha csúf, tűnjön el sáros gödörbe.

Maradjon az óra, ne siessen úgy,
egyre rövidül előttem az út,
bár a végét még nem látom,
már nem marad mögöttem sáros lábnyom.

Messze sodort sok mindenkitől az élet,
van, kinek az arca rég köddé lett,
régi barátok, ismerősök eltűntek,
helyettük mások, újabbak gyűltek.

Ha néha előkerülnek régi fotók,
kissé gyűröttek már, kissé fakók,
elmerengek az emlékeken,
néhány kedves történeten.

Emeld fel az égre fejed,
nem baj, ha a nyakad recseg,
messzire láss csillagokba,
jövőbe és tegnapokba.

Földbe ragadt mindkét lábad,
ne add meg magad a sárnak,
tudd, hogy ez csak illúzió,
igazságtól elringató.

Emeld fel az égre fejed,
nem a sárban van a helyed,
egy vagy te az égiekkel,
járjál mindig emelt fővel.

Csak úgy, egymagamban,
sokszor gondolkodok,
mi végre az élet,
vajon miért vagyok?

Hol van a kezdet,
vajon van- e vég,
kérem Istenemet,
adja a jelét.

Pislog egy csillag,
a hold rám nevet,
erre vártam talán,
vagy csak képzelet?

Csend van, déli pihenő,
madarakkal beszélgetek,
a víz tiszta tükrében
szitakötő ékszerek.

Szivárvány szárnyaikon
táncol a napsugár,
gyönge szél megpengeti,
halkan így muzsikál.

A folyó felett fecskék
szúnyogra vadásznak,
parti hűvös sárban
békák dagonyáznak.

Harcoltak, mert fizettek érte,
akkor is, ha az életüket kérte,
öltek, ha a pénzért ölni kellett,
mindegy, asszony volt, férfi vagy gyermek.

Hitték páran, sebezhetetlenek,
vigyáznak rájuk messzi istenek,
de sebesülten, bénán jöttek haza,
nem köszönte meg senki, soha.

Szép volt a harangszó, szerettem hallgatni a hangját, a déli nagyot, ami ebédre hívott, és az esti kicsit, ami vacsorára. Viszont a kongatás, amikor csak a kisharang szólt, soha nem jelentett jót. Mindenki tudta, hogy valami baj történt. Szaladtak a harangozóhoz, aki búcsúzó végtisztességre húzta kötelét, ha egy elhunyt családja kérte.

Lassan elbúcsúzik a nyár,
színesbe öltöznek a fák,
harmatosak a reggelek,
kellenek a pulóverek.

Dermedt légy az ablakomon,
gesztenyében botladozom,
már jól esik a déli nap,
hívogat egy üres pad.

Fényében arcom fürdetem,
csendességben elmélkedem,
kihozza apró könnyeim,
szerteszét gurulnak gyöngyeim.

Forrását veszített patak,
csak a száraz meder maradt,
utolsó cseppje elszaladt,
frissítő vize elapadt.

Hova lett a mesevilág,
elhervadt a búzavirág,
betonszáraz kemény kóró,
minden sárga napraforgó.

Zöldjét hullató erdő,
kékjét sirató felhő,
minden homok, sivatag,
gyere vissza kispatak.

Forgatja fürgén fejét,
nézi, hol jár az estebéd,
ott él, ahol ember nem jár,
csak a félénk bagolymadár.

Kóbor lidérc itt heverészik,
őrként idők végeztéig,
régi rom az erdő mélyén,
rejtve áll sok éve békén.

Azt kéri, mit elvettek tőle,
fut a beszakadt háztetőre,
bekukucskál a tört ablakon,
tort ül száraz deszkahalmon.

        A nap pont fölöttem állt, az árnyékban hallgattam egy tücsök dalát. A réten remegett a nyári levegő, egy kis szöcske ugrására virágok pora szállt fel, majd hullott vissza.

Mesélték, hogy volt egy ősöm,
lehetne ő az én hősöm,
ha tudnám, hogy mi vezette,
volt-e neki egy hőstette.

Szerette a barlangokat,
az izgalmas kalandokat,
betyárként élt a Bakonyban,
lakott elhagyott zugokban.

Tört zárakat, lakatokat,
fosztogatott gazdagokat,
gyerekeknek cukrot hozott,
minden rokon pénzt is kapott.

Fagyosak a reggelek,
ködgomoly a hegy felett,
útrakészen a fecskék,
koraiak az esték.

Kémény küldi füstjelét,
rugdosom a gesztenyét,
nézem a kukoricát,
elvesztette aranyhaját.

Mézédes a szőlőfürt,
darázs mind megrészegült,
gyümölcsfák ünnepelnek,
beérett, mit felneveltek.

Megérintett a halál,
nyirkosan, izzadón,
elnehezült a test,
fáradtan, megadón.

Mormogott magában,
nehezen lélegzett,
abban a világban
nem kell a lélegzet.

Próbálta tartani
létét még közöttünk,
fogtam a homlokát,
együtt így küzdöttünk.

      Emlékszem, amikor első osztályba kerültem, nagyon meg voltam szeppenve. Amúgy nem voltam egy szeppenős gyerek, de ez a nap azzá tett.

Kezdődött a csigasuli,
szépen összegyűltek,
nyújtogatták szemeiket,
lassan körbenéztek.

Eső után nedves fűben
kellett sorban állni,
így kellett a csigatanárt
házon kívül várni.

Séta volt az első óra,
csiganyállal alkottak,
szivárványos fénylő csíkkal,
szép mintákat rajzoltak.

Felébresztett a hajnal,
ki az ágyból, kelj fel!
Suttogott az agyam,
messze még a reggel!

Hamar eldőlt a vita,
eldöntötte a derekam,
recseg, ropog, fáj,
rég volt már fiatal.