Kolostorban zengő szerzetesi ének,
fogadalmuk az volt, mindig hitben élnek.
Dolgoztak napestig, közben imádkoztak,
szellemük békés volt, sokat mosolyogtak.

Erdő körülöttük őrizte a csendet,
ők pedig szerették az isteni rendet.
Évtizedek múltak, századokká váltak,
csendjük semmivé lett, hangosabban jártak.

Támadták, üldözték, háborúk kergették,
míg minden nyugalmuk messzire üldözték.
Elfogytak, kihaltak, öregek, betegek,
és akik maradtak, ásták a tetemet.

Végül az utolsó elhagyta e helyet,
ezt, amit magam is oly sokszor keresek.
Lábaik nyomában járok én is körbe,
ez az ő világuk, szerzetesek földje.

Hangjukat hallgatom, s érzem létüket,
ha jobban figyelek, a puha léptüket.
Velem ez a hely most tréfát űzve játszik,
lassan a zöld erdő ködtől alig látszik.

Mosolyogva nézik, ahogy sétálgatok,
a csendtől megnyugszom, lassan megtisztulok.

TM