Figyelem az új világot,
hol van megszokott rendje,
mindenki csak panaszkodik,
beteg, vagy nincs pénze.

Fegyver dörög, hullik a fiatal,
fenyeget a jövő halálosan,
tanácstalan tekintenek az égre,
öregek elhagyatva, magányosan.

Arra eszmélt fel, hogy a lángok belekaptak ruhájába, már a nadrágja szára is lángolt. Hamar csapkodni kezdett, a mellette levő pulóvert rászorította a lábára, így a tűznek életet adó oxigén hiányában kialudtak a lángok. Szerencsére nem sérült meg, csak a nadrágja lett nagyon viseltes tőle, és a keze kicsit bekormosodott, de ennyivel megúszta.

Hova lettek a rímeim,
elhallgattak bennem,
csak nézek magam elé,
csak ülök a csendben.

Álmodozom egy kicsit,
gyertek már gondolatok,
várom a szavakat,
a verselő hangulatot.

Csillagok közt kitárta szárnyait,
érkezett az álmok dallamán,
angyalt hallottam hajnalban,
ébresztett egy szellő fuvallatán.

Ketyegve sompolyogott az idő,
kézen fogta a napsütést,
szorítanám össze mindkét szemem,
hogy szép álmom őrizzem még.

Béla kamionsofőr, és teljesen véletlenül járt arra, amerre. A pulyka pedig nem tudta elmondani, hogy került pont a Béla útjába, de kettőjük találkozása elkerülhetetlen volt. A pulyka az út közepén igazgatta legszebb farktollát, amikor jött Béla a kamionnal. Állatbarát lévén, fékezett egy nagyot, megállt, és egy darabig csak nézték egymást.

A helyet a gyerek választja ki, mindegy hány éves. 5-6 asztalhoz is odarohan, kirángatja a székeket, összegyűri a terítőt, kiborítja a sót, de végül talál egy neki megfelelőt, és közli a szülőkkel, hogy leülhetnek. Ők boldogan körülnéznek, hogy milyen okos eszemadta gyerekük van, és letelepednek mellé.

Korcs világ, hol muszáj taposni,
külcsín mindenek felett,
celeb mondja a valót,
becsületre nem adnak kezet.

Ahol elhagyják az öreget,
egyedüli reménye a halál,
nem gyógyítják a beteget,
rendelőkben hosszú sor áll.

Korcs világgá fejlődtünk,
bár lehetnénk a legjobbak,
de már kemények a szívek,
az agyak rég eltompultak.

Megszámláljuk korát
a kivágott fának,
nézzük szép zöld lombját,
hogy nőnek az árnyak.

Arcomon a ráncok
mutatják éveim,
mint a rozsdás láncok,
lassítják lépteim.

Évgyűrűk és ráncok
ringatják az időt,
mint egy békés álmot,
és egy kinőtt cipőt.

Mi kell a szívnek, hogy örüljön?
Mi kell a léleknek, hogy repüljön?
Ki dönthet le minden gátló falat?
Ki mondhatja, hogy igazán szabad?

Az életút hol görbe, hol meredek,
megtalálod benne a hegyeket,
a mély völgyek is ott vannak,
tele sárral, vagy kövek koppannak.

Morzsolom a múló perceket,
mint gazda a kukoricaszemeket,
dobálom az idő szirmait,
szeret, nem szeret pillanatait.
Sürgőssé semmit nem tesz,
engem már csak emlékeztet,
elvégzendő, vagy nem fontos,
holnapra tesszük a pontot.
Bensőmben keresem a helyet,
nyugalmat, és teli zsebet,
mely meg van rakva békével,

Kiszáradt fa őrzi a cserepes földet,
benne némán kiszenvedett tövét,
hova lett a hűs, tavaszi permet,
mi bontotta egykor rügyét?

Égre nyúló kopasz ágán
már fekete varjú sem károg,
csak az égető napsugarak
járnak vad, tüzes táncot.

Nem tettem szekérbe kereket,
nem ettem ebédre egeret,
nem hordtam messzire hegyeket,
és nem fogtam kezembe verebet.

Láttam közelről tehenet,
sepertem halomba levelet,
fújkáltam égető sebemet,
játszottam egyszer egy szerepet.

Ezer perc hullt a semmibe,
gondolattalanul, némán,
emlékporszemeket törölgetek
a délutánban mélán.

Elmém sötét zsákjának mélyén,
a pillanat lassú táncában
fejtegetem a lét gombolyagját,
időtlen fogságában.

Kapaszkodom görcsös ágakba,
majd jégen csúszik kezem,
próbálom mindet megfogni,
de sehol nem lelem.

Harmatos mező itt a perc,
sürget az idő, biztat, kelj,
vár rám a világ, indulok,
akkor is, ha majd elbukok.

Így lesz hernyóból pillangó,
szárnya fényesen csillogó,
táncot jár a napsütésben,
árnyas erdőn, tündér réten.

Változás minden, mi élet,
kottából lesz dal és ének,
nappalból sötét éjszaka,
gyermekből öreg dédapa.

Elővette tajtékpipáját,
fújta sejtelmes szürkére,
reggelre beburkolózott
a hajnal szülte füstjébe.

A déli napnak már engedett,
bár puha párnáról keltette,
szétkergette borús felhőit,
fénnyel színesre festette.

Vidám dalt zúgott az erdő,
zöld méltóságot varázsolt,
bazaltsípjai nyújtóztak
messze szálló takarójából.

A vízen fénylő napsugár táncol,
folyóra hajló faág, mint sátor,
az ég oly tiszta, felhő sem látszik,
szél a lombokkal finoman játszik.

Csend van a parton, talán túl nagy is,
ez egy kicsit bánatos és hamis,
üres csónak töri meg e varázst,
rég látott evezőt, és rég halászt.

Az élet csak hangulat,
színház a mozdulat,
figyeld az arcokat,
a hamis hangokat.

Ne hagyd az álmokat,
dobd el a láncokat,
táncold a táncodat,
tárd ki a szárnyadat.

Keresd a célodat,
őrizd a titkodat,
tiéd a gondolat,
bár szorítja torkodat.

Gomolyfelhők kergetőznek,
halk morajlás a távolban,
jelzés minden élőnek,
nagy viharral számolhat.

Szégyenlősen bújik a nap,
már nem érzem a meleget,
elhallgatnak a madarak,
sötétülnek a fellegek.

Fényes villám az égen,
jön hatalmas dörrenés,
túl egy ablak rezzenésen,
a hangos égi könnyekért.