Vándorlunk a sorsunk elől,
csak kergetjük önmagunkat,
vajon hol találhatjuk meg
az igazi otthonunkat?

A ház, amiben most élünk,
a táj, ahol megszülettünk,
talán az lesz a legjobb hely,
hol ősöket eltemettünk?

Tanuljunk meg teremteni
álmainkban csillagokat,
ha felragyog csodás fényük,
megkapjuk a válaszokat.

Porfelhő és zakatolás jelzi merre jár,
kombájn kaszálja a beérett termést,
megtelik az üressé fogyott magtár,
folyik az aratás az utak mentén.

A levágott búzamezőt szalmagurigák őrzik,
vidám szöcskék járják pattogva táncukat,
egy vércse felettük keringőzik,
egerek bújnak, látván végzetük, s a sorsukat.

Kövek közt csordogáló kis patak,
arra elég, hogy őzek igyanak,
enyhet ad nékik a forró nyárban,
lágyan csobog az erdei tájban.

Amikor összeér két kis víz,
csobogása frissül rázendít,
már görget köveket, faágakat,
és bodorít nagyobb hullámokat.

Mami nagyon szeret téged,
hozza a holdat, ha kéred,
vagy neked a csillagokat,
amelyre az ujjad mutat.

Válassz egyet, melyik tetszik?
Az, mi olyan szépen fénylik?
Az se baj, hogy nagyon messze,
felmászok fa tetejére.

Ha még így is kicsi leszek,
legmagasabb hegyre megyek,
ha alacsony, így sem érem,
akkor már az eget nézem.

Énekel lelkéből, én hallgatom,
szomorú dalában a fájdalom,
népének ősi énekét zengi,
már mind elmentek, nem maradt senki.

Utolsó, ki emlékszik a dalra,
utolsóként mondja el az ajka,
száll a szélben völgyeken, hegyeken,
majd elhallgat, és csak vár csendesen.

Csermely vagyok erdő mélyén,
apró fuvallat a légben,
porszem a sivatag szélén,
hópihe a kéklő égben.

Patak vagyok, folyó leszek,
szellő és tavaszi szél,
építek egy magas hegyet,
hóból seprűkezű testvért.

Mára csendes tóvá váltam,
lengedező langy fuvallat,
homokórába zártam
minden hitet és nyugalmat.

Ne vágjátok le szárnyaim,
szállni akarok, repülni,
tavaszi széllel az égen
csillagokat kerülni.

Ne vágjátok le szárnyaim,
nélkülük mi lesz velem,
lábam sárba ragad,
alattam mély a verem.

Ne vágjátok le szárnyaim,
mert elhallgat énekem,
megnémul a szám,
megbénul két kezem.

Nap mint nap döntenek,
mi a jó, mit lehet,
lehet-e valamid,
lehetünk valakik?

Helyettünk sorsunkról,
munkánkról, dolgunkról,
mit ehetsz, mit tehetsz,
meddig és hol lehetsz.

Döntenek pénzünkről,
a saját létünkről,
egész világunkról,
és minden álmunkról.

Felfordulás, fejetlenség,
jellemző most világunkra,
kuszaság és rendetlenség,
hol van most a világ ura?

Átlátni ezt lehetetlen,
igazságuk el van rejtve,
az ember oly tehetetlen,
maradna, vagy messze menne.

Teremthetnél Uram békét,
rendet e kerek világban,
a fájdalmas évek végét
oly sokan kérik imákban.

Egyszer megírom utolsó versemet,
bezárom könyvemet és a lelkemet,
többé már nem mondom el senkinek,
szám néma lesz és jéghideg.

Leteszem tollam, vagy messze hajítom,
mit akartam, rajta van hófehér papíron,
kiírtam magamból minden rímemet,
bánatot, örömet, szörnyet és rémeket.

Szabadnak születtél,
de összekötve kezed,
megmondják merre mész,
hol is van a helyed.

Leveszik, dolgozhatsz,
kicsit jöhetsz-mehetsz,
de majd egy újat kapsz,
régi rozsdás helyett.

Nézik az életed,
mennyire vagy hasznos,
hozod a terveket,
nem nyomnak a falhoz.

Törtem már félbe, keresztbe és hosszába,
tapostak lelkembe, döngöltek a sárba,
hittem hízelgőnek, mézes-mázas szónak,
süllyedt is velem pár elkorhadt csónak.

Rózsaszín felhők nem kísérték utamat,
csak a szél borzolta kócosra hajamat,
fejemet nagy ritkán megsimogatták,
életem vitorláját kifordították.

Lehullt száradó levél,
őrzi az erdő rendjét,
bár talpam alatt ropogásuk 
megtöri templomi csendjét.

Korhadó rönkök állják utamat,
ne menj tovább, ne zavard,
talán ezt üzenik, suttogják,
hisz költenek a madarak.

Harkály küldi az üzenetet,
messze hallik kopogása,
válaszol egy vadgalamb
és a lombok susogása.

Egy halk hangot hallok,
suttogás a légben,
tán a bárányfelhők,
fenn a magas égben?

Nem lelem forrását,
bárhová is nézek,
hisz egyedül vagyok,
ez csupán a lélek.

Hallgatom mit mondhat,
mi lehet oly fontos,
de nem értem szavát,
olyan halkan suttog.

Térdre hull a gyáva,
életéért könyörög,
de ha megfordulsz,
rögtön hátba döf.

Megkegyelmeztél neki,
de elveszi életed,
benne az irgalom 
magja sem szendereg.

Kétszínű és hamis 
minden tette, szava,
rosszindulattal tele 
szépen szóló dala.

Világra jöttünk mezítelen,
azután felruháztak,
gondolatokat, szavakat
adtak útitársnak.

Tanítások és tiltások
kísérték el életünk,
megfogadtuk gyermekként,
de lassan már ébredünk.

Nem volt minden igazság,
de az volt a törvény,
sodort bennünk védtelen
a megszokott örvény.

Tervem volt már sok ezer,
kergettem is álmokat,
rugdostam kavicsokat,
vagy görgettem sziklákat

Úsztam szemben az árral,
vagy csak sodort az élet,
tótágast állt néhányszor
bennem a hívő lélek.

A forró nyárban,
hajnalok hűsítenek,
akkor álmodom.

Ha nem tudsz úszni,
mindegy, hogy mekkora
hullámok vannak.

A játszótéren
kavicsot keresgélek,
unokám várja.

Nyitott ablakom,
madarak ébresztenek,
sajnos fél négykor.

Tomboló nyárban,
munkahelyen a legjobb,
klíma működik.