Sebet hagytak szívedben,
csak úgy, mint az éles kések,
némán tűrted, hallgattad,
de belül lassan téptek.

Nem kérted csak a csendet,
egy őszinte pillantást,
de a szem jéggé fagyott,
s benned megállt a varázs.

Megbántottak, te nem szóltál,
mert elhagytak a hangok,
hisz mit érnek a szavak,
ha dühtől pirosak az arcok.

Míg létezel és egyenesen állsz,
a fájdalmadból erőd terem,
és ha egyszer visszanézel,
árnyékot látsz ezen a helyen.

Akkor többé nem hajolsz,
mint megtört fa a szélben,
mélyen tartanak gyökereid,
elringatnak a tiszta fényben.

A csend veled otthonra talál,
zokogásod elnyomja az eső,
és mint a halk zeneszóban,
könnyeidben van az erő.

Abban a halk zeneszóban,
aminek cseppjében ott a bánat,
mert kimondani nem jó,
ez néma könyv, amit nem látnak.

Ha érdekelne, és megkérdezné,
miért lett minden másabb,
tudnia kell, nem harag vitt el,
csak kinőtted a reád rakott vádat.

Mert nem minden seb rossz,
nem mind kíván gyógyulást,
van, mi nyomként marad,
s elhozza a megtisztulást.

TM