Az udvaron, ahol a diófa állt,
kopogott a kispadon a nyár,
árnyékában nagyanyám ült,
fésülte ezüst szőtte haját.

A szél halkan mesélt valamit,
míg a nap szárította a ruhát,
bejárta a régi kicsi háznak
minden szegletét, zugát.

Tyúkok kapirgáltak szorgosan,
hintámon lengett egy rózsabogár,
a csend álmodta a múltat,
nem hallott, csak a harangozás.

A pajta mellett rozsdás kapa
várta már a megújulást,
hogy végre kinyissák előtte
a virágoskerti megtisztulást.

Este tücsökzenére jött az álom,
éberen figyelt a házőrző,
a teleholdat mindig megugatta,
ebben ő volt a szakértő.

Ma már a diófa sem maradt,
másképp is zizegne a szélben,
de ha becsukom a szemem,
ott vagyok pihenni hűs tövében.

TM