Fájdalom, mely megtöri a testet,
könnyes éjszakákat hoz,
siratja az elment lelket,
emlékképekkel ostoroz.

Hibáztat mindent, mindenkit,
tehetetlen tombol a düh,
bántja magát és őseit,
lelkével harcol, magával küzd.

Az idő múltán megnyugszik,
elfogadja a valót,
a seb kezd begyógyulni,
már hallja a vigasztalót.

Elballagott a december,
vele együtt az év is,
minden, ami rossz volt,
de itt hagyott a szép is.

Mit várok az újtól?
Még jobbat és szebbet,
egészséget, szeretetet,
bőséget, jókedvet.

Végül aztán kiegyezek,
eszembe jut valami,
maradjon így, ne legyen hát,
rosszabb, mint a tavalyi.

Sziasztok Erőskék!

Karácsonyig már nem sok idő van, dolgozom is, így nem valószínű, hogy újabb versem kerülne az oldalra.
De...
Nagyon-nagyon boldog ünnepeket szeretnék kívánni mindenkinek, meghitt, békés karácsonyt,
és ami a legfontosabb, jó egészséget.

Vigyázzatok magatokra, írjatok sokat!
Virtuális ölelésem küldöm!

Hófehérbe öltözött a táj,
jégcsapokon szellő muzsikál,
kémény az égre füstöt ereget,
házakban őrzik a nyári meleget.

Terített asztalnál a család,
a gyerekek kérdezgetik az anyát,
meddig kell várni, hol az ajándék,
nem kell az étel, ha vár a sok játék.

Nyitott tenyerében apró,
nem szól, úgy kéreget,
még látni szemeiben
a reményt és meleget.

Tán megnyílnak a szívek,
közeleg a karácsony,
látják, hogy a hideg szél
átfúj a vékony kabáton.

Összegyűlt egy kis apró,
lassan elballagott,
a közeli boltban érte
kiflit és kakaót kapott.

Hol ünnepelnek a katonák,
vajon hol karácsonyoznak,
finom ünnepi vacsorát,
ajándékot kapnak?

Pihennek a fegyverek,
vagy akkor is dörögnek,
tankok és rakéták
éjszaka dübörögnek?

Jön-e angyal a mennyből,
ki azt mondja elég,
vagy a világ egy része
akkor is elég?

"Tél volt, hó esett, és jöttek" a rút szelek,
de jó, hogy nem vagyok hajó, és kergetnek jéghegyek,
friss havat küldtem neked,
így megünnepelheted
a beiglit, ha ki nem reped!

Minden ajándékom ma adom oda,
lehet, nem örülsz, de ez nem is lesz csoda,
egyet vettem csak neked,
és ha nagynak is hiszed,
már rajtad is széjjelreped!

Tépett galambot láttam,
egy ágon ült szomorúan,
világgá sírta bánatát,
egyedül, magányosan.

Mellé ült, talán a párja,
fülébe súgott halkan,
beletúrt sebzett tollába,
kereste, a baj hol van?

Majd elrepültek ketten
oda, hol kék volt az ég,
oly magasra szálltak,
messze vitte őket a szél.

Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy kislány,
nem volt ő hercegnő,
csak egy gyerek szimplán.

Nem hordott csipkeruhát,
napernyőt, sem kalapot,
csak búzaszín hajában
egy rózsaszín szalagot.

Nem volt nevelőnője,
sem úri lovásza,
de mindig ülhetett
szomszédja lovára.

Farkasok járják a tájat,
zsákmányt keresnek éhesen,
figyelik az erdőt, a fákat
a végtelen, havas bérceken.

Hangjuk messze hallatszik,
megéneklik a falka dalát,
a tél hosszú napjait,
hetek, hónapok harcát.

Beleszagolnak a szélbe,
érzik a messzi vérszagot,
ki beszorult a fagyos jégbe,
hozza értük az áldozatot.

Szeretem a zenét,
a fülbemászó dallamot,
messze űzöm fülemtől
az ordítozós tamtamot.

Szeretem a halk hangokat,
a csordogáló patakot,
tartok néha pihentető,
elmerengős csendnapot.

Akkor álmokat kergetek,
bejárom a világot,
nem állhatnak utamba
viharok vagy villámok.

Nem kergettem hiú ábrándokat,
csak egy korcs kutyát az udvaron,
játszottam az életemet,
hogy repült el, már nem tudom.

Múlt héten még gyermek voltam,
ma már nyugdíjas leszek,
kettő közt ez meddig tartott?
Csak egy apró szösszenet.

Komor házak, kopott lépcsők,
koptatták a létért küzdők,
ott éltek és reménykedtek,
hogy boldogabban ébredhetnek.

Elkerülte őket a nap,
messze szórva a sugarakat,
árnyékból így ki sem láttak,
örökké csak áztak, fáztak.

Néha a hold megsajnálta,
párszor ő is megpróbálta,
fényt hozni a szürke létbe,
de nem jutott a mélyére.

Eső után langyos hajnalon
giliszta küzd a vizes betonon,
lámpák fénye csillan köveken,
a víz csordogálását követem.

Csatorna nyeli el a könnyeket,
cseppennek bele gyöngyszemek,
mint nyitva hagyott vízcsapok,
hangosan hulló dallamok.

Emberek álmatlanul forgolódnak,
hangos a falu, kutyák ugatják a holdat,
bár sötét az éjszaka, csapódik egy kapu,
kiabál egy gyerek, gyere ide apu!

A késői órákban érkezik egy traktor,
pöfékel, nyikorog, lefullad vagy hatszor,
végre elhallgat, zárul egy vasajtó,
nyugalmat áraszthat az éjféli harangszó.

Csordultig a fejem kérdéssel,
mi történik, mi lesz a jövővel,
hova, merre tart ez a világ,
hol vétettünk, hol keressük a hibát.

Mikor lesz vajon változás,
vagy esetleg nagy találkozás,
a jó vagy rossz győz vajon,
kié lesz a világ, a hatalom.

Van valahol egy karmester,
ki irányíthat sorsokat,
kedve szerint változtathat
dallamokat, hangokat.

Zenekara mindent játszik,
vidámat és szomorút,
ettől függ, hogy boldog leszel,
vagy éppen egy nyomorult.

Döntést hozhat és ítélhet,
adhat, vagy el is vehet,
nem tudni, hogy mi mozgatja,
gyűlölet, vagy szeretet.

Nyitva az ajtó, talán rám várnak,
vagy rossz napja van gazdájának,
már beenged bárkit, aki arra jár,
vagy nincs mit titkolni, nem kell a zár.

Üres a ház, elköltöztek rég,
még ablakán döngicsél egy légy,
a porban ott vannak a lábnyomok,
és egy kis dobozkát rugdosok.