Hó takarja az erdőt, mezőt és dombokat,
tél hidege jégkristályokat osztogat,
tündérmese pálcái lógnak az ereszen,
nap melege még nem jut túl a hegyeken.

Nádszál próbál ellenállni a szél súlyának,
keményen pengeti dallamát húrjának,
kristályokon csillan a pillanat szépsége,
egyszer eljön a fagyos, hideg tél vége.

Sápadt arcú emberek
tétován járkálnak,
semmi nem sürgős,
fel-alá sétálnak.

Gyógyulásra várnak,
harcolnak a kórral,
vagy az öregségtől
küzdenek a korral.

Néha szót váltanak
másik sorstársukkal,
mi lesz ma az ebéd,
mi van fájdalmukkal.

Kilőtték a farkast,
mert eltévedt,
határt nem ismert,
átlépett.
Nincs helye itt vadnak,
kicsinek és nagynak,
pusztulnia kell,
élni nem hagynak.

Tervek voltak a fejemben,
rengeteg,
vágyak voltak a szívemben,
nagy hegyek,
lassan megszelídültek,
mára elcsendesültek.
Elfogytak előlem az utak,
a hegy is inkább untat,
nincs sietős dolgom,
legalább nem botlom.
Túlzottan nem ragaszkodom,
ha nem kell, nem kapaszkodom,
már csak figyelem a szépet,

Korhadó fatörzsek a süppedő avaron,
az erdő világát meg nem zavarom,
csendesen járok, néha leülök,
rigóknak, bár hamisan, visszafütyülök.
Szarvas agancsának helye a törzsön,
dörzsölte, hogy leessen, végre letörjön,
pocsolyában vaddisznó lenyomata,
piszkosan, sárosan ballagott haza.
Madarak hangosan megkiabálták,

Szavaid rímekbe szedve,
verseid könyvekbe gyűjtve,
megfigyelni a világot,
elmesélni, ahogy látod.

Szavakkal lehet bántani,
gödörbe, sárba lerántani,
mélységesen megalázni,
gyűlölni és utálkozni.

Szavakkal lehet szeretni,
egekbe, felhőkbe emelni,
dicsérni és elaltatni,
boldogságot, reményt adni.

Körbefutnak fákat,
falakat zölddel borítják,
magasra törnek a fénybe,
az erdőt körbefonják.

Indákat növesztenek,
öleléssel megfojtják,
rajta élősködnek,
erejét is elszívják.

Élni akarnak ők is,
bár másokon,
mindenhol látni belőlük
falun és városon.

Bár nem találkoztam vele,
kedveltem verseit,
melyekben megírta
színes gondolatait.

Szívesen olvasgattam
komoly, szép dallamait,
megnyitotta előttünk
életének ablakait.

Elsárgulhat a papírlap,
sírján a virágok,
de emléke megmarad,
megőrzik az írások.

Ha a nap mosolyog,
megtelik a park,
ablakokon beragyog,
vidáman szól a dal.

Ha sírnak a fellegek,
kizöldül a rét,
búsak az emberek,
és kiürül a tér.

Ha szél fúj, tomboló,
és minden bezár,
nagy a vész, ostromló,
már a madár se jár.

Várom a virágillatos tavaszt,
mely fákon rügyeket fakaszt,
madaraktól boldog dallamokat,
a pirosra festő napsugarat.

Zöldellő réten a tücsökzenét,
bárányfelhők kék tengerét,
a májusban érő cseresznyét,
fecskefészekből a csicsergést.

Köröztek a városban,
hangosan károgtak,
ki tudja, honnét jöttek,
talán új hírt hoztak.

Leültek egy háztetőre,
nem tudni, mire vártak,
egyszer csak meggondolták,
felszálltak, továbbálltak.

Pár napra el is tűntek,
már épp hiányoztak,
majd újra hallottam,
hangosan kiáltoztak.

Szivárvány lengő trilláján
a nap csillámos virágpora
száll a pitypangos zöld réten,
mint verdeső szárnyú éjfél álomfoga.

Csipkeruhájában lelkének
színes, foltos zuhatagát
pókhálós, rút hajnalban
harmatcseppek szövik át.

Olyan nyugodt, csendes ez a hely,
ha ott vagy, érzed, körbeölel,
véget ér minden sürgős dolog,
az idő innét eltávozott.

Falai megőrzik a múltat,
az erdőben fák közé bújnak,
suttogva mesél róla a szél,
századok óta véget nem ér.

Az álom még húzza messze szálló lelkem,
de agyam már tudja, fel kellene kelnem.
Fülemben madárdal, hívogat a hajnal,
takaróm melege harcol még a dallal.

Lassan célba is ér a bűvös zaklatás,
agyam már a reggel teendőiben ás,
jólesően nyújtózom takaróm alatt,
próbaként kibújtatom a lábujjamat.

A lenyugvó nap pislantott búsan,
majd a hegy mögé hanyatlott,
a szekeret két ökör húzta,
mellette a gazda ballagott.

Fáradt a szeme, az arca,
a barázdák porosak nyakán,
hajnaltól kezében eke szarva,
de még lesz dolog a tanyán.

Seprem az idő homokját,
már tele lett a lapátom,
a felszálló porszemekben
életem perceit látom.

Az éj megpödri bajuszát,
hold fénye ragyog az égen,
úgy kóvályog gondolatom,
hová lett eddigi létem.

Szedegetem emlékeim,
de darabokra van törve,
ragasztgatom, de hiába,
sok beleveszett a ködbe.

Ajándék az élet, ha járod utadat,
ha boldogan éled, és mindig süt a nap,
teher, ha megnyomorít, és úgy élheted,
vagy ha nap szárítja, szikkasztja kertedet.

Eső öntözi már kiszáradt földedet,
hullatsz boldogságodban örömkönnyeket,
de már térdedig ér, és minden elázott,
úgy szidod az egész teremtő világot.

Vörös fényben úszik a föld,
elcsendesül a hegy, a völgy,
utolsó sugarát nézem,
a látványt szívembe vésem.

Oly szép a színes elmúlás,
az este és a búcsúzás,
melengeti lelkem a táj,
mit festett az alkonymadár.

Ha sötétbe borul minden,
nincs már, aki búcsút intsen,
tovább állok az utamon,
de eljövök új hajnalon.