Az ég ma komor arccal súlyt,
a fény megfáradtan ködbe bújt,
a szél is hidegen fújdogál,
a csendben megszólal egy bús madár.
Az idő lassan, nehézkesen jár,
mint aki terhet cipel, meg-megáll,
minden perc egy újabb sóhajt hoz,
mert a lélek ma fáradt és fagyos.
De egyszer csak messziről hang jön feléd,
mint apró csengő, vagy hajnali zenéd,
egy madár trillázza a rózsafán,
hogy holnap jobb nap virrad talán.
És a szívedben valami mozdul,
a fény visszaszivárog, apránként fordul,
mert tudod, bármily hosszú az éj,
reggelre új színre ébred a lét.
A nap hiába fáradtan, szürke ködben áll,
a szél hideg, és a csend már nem fáj,
mert tudod, hogy minden bánat múló,
a lélek mélyén ott él a gyógyító.
Mint forrás a föld alatt rejtve,
erőt gyűjt a szív erre a helyre,
és egyszer, ha már nem várod,
felragyog benned a reményvirágod.
A madarak új dalt dalolnak neked,
a fény lágyan simítja a kezed,
és érzed, minden, mi ma nehéz,
holnapra könnyű lesz, tiszta és fehér.
Bármilyen messzire űz is az ár,
jön a fény, mint egy főnixmadár,
a szív útját mutatja csillagokon át,
és vele együtt te is hazatalálsz.
TM