A békés világot akarom,
hol csend vár és nyugalom,
de elrejtik, rá nehezen lelek,
pedig sok helyet felkeresek.

Végül mégis rátalálok,
körbeveszik vadvirágok,
ez más számára láthatatlan,
csak rám vár az álmaimban.

Erdő mélyén egy kis ház,
tornácán róka tanyáz,
padlásán egy bagolycsalád,
alig várja az éjszakát.

Tetejére a hold költözött,
kis patak szalad kövek között,
csillogva halk szavakat suttog,
hozott magával jópár titkot.

Ha álmomban kinyitom ajtaját,
a hajnal elhozza harmatát,
kihuny a kályhában égő parázs,
s végre elcsitul a világ.

A házban nyugalom honol,
a gerendák közt tücsök dalol,
a fák közül neszt hoz a szél,
s minden levél mesélni kél.

Benne vannak az ábrándok,
álmok és a kívánságok,
hazugságok, árulások,
lemondások, jóbarátok.

A világ zaja messze marad,
a ház szelleme új álmot ad,
én hallgatom, csendben vagyok,
míg a hajnal rám nem ragyog.

Mert őseimről maradt reám,
építette fiú s leány,
legendáját megoszthatom,
szárnyaljon hát így szabadon.

Volt sok vándor és volt betyár,
ki hegytetőkön nevetve járt,
szabadság volt öröksége,
nyomot hagyott a ház szívébe.

Fafaragó, ki csendesen élt,
szava tiszta, csak jót remélt,
kezében születtek mesék,
őrzöm itt az ő emlékét.

Egyszer én majd tovább adom,
ha elhallgat bűvös dalom,
de még az enyém, vigyázok rá,
mert ezt semmi nem pótolná.

TM