Újrafestett falak, újak a gerendák, az ajtó nyikordulása még emléket idéz, az udvaron fű nő, árnyat vet a lomb. A kályha hamuja nem őrzi az akkori tüzet, a szegletekben régi nevetés sem bújik.
     Kint a kertben a diófa árnya még mindig hűvös menedék, madarak csicsergése keveredik a szél zajával, ágai közt ezüst pókhálók táncolnak.
     A felújított padlás többé nem őriz titkokat, a régi festmények repedezett keretben eltűntek, semmi nem mesél az itt eltöltött életekről, örömökről, könnyekről.
     Azonban minden lépés, minden hang úgy visszhangzik, mintha falában ott élne, ott maradt volna a múlt, és amikor a nap lassan lebukik a horizonton, a ház fényekkel teli emlékké válik, őrizve minden mosolyt, minden sóhajt, minden pillanatot, ami valaha benne élt.
     Az idő percei tompán koppannak a padlón, ablakán át a múlt csendben suttog, és a régi ház úgy ölel, mintha visszavárna.

TM